A hét témája

A kerek évfordulóknak mindig erősebb a felszólító jellegük. Január 18-án volt a budapesti gettó felszabadulásának hatvanadik évfordulója. A Dohány utcai zsinagógában tartott megemlékezésen a politikai elit – a kormány és az ellenzék – a legmagasabb szinten képviseltette magát, és hasonlóképpen tettek a keresztény egyházak, valamint a közélet szereplői is.

A Vígszínház háziszínpadán Kulka János adta elő Visky András – Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből írt – monodrámáját. Bemutatásra kész a Nobel-díjas író Sorstalanság című művéből készült film. A rendező, Koltai Lajos azt nyilatkozta a Magyar Televízióban, hogy még nem beszélte ki a magyar társadalom a holokausztot, ezt abból is látja, hogy a film szereplői mások lettek, belső változást éltek át a forgatás során.

„Az utolsó esély” elnevezésű izraeli program keretében budapesti információ alapján kezdeményeznek eljárást egy Ausztráliában élő, nyolcvanhat éves egykori magyar katonatiszt ellen. A vád szerint a tiszt 1944 októberében Budapesten részt vett egy tizennyolc éves zsidó fiú megkínzásában és meggyilkolásában.

A Kút Alapítvány által működtetett pszichoterápiás ambulancia forgalma igen jelentős. Az évek óta működő pszichológiai rendelésen a holokauszt áldozatainak és túlélőinek leszármazottait várják. Tapasztalat szerint a második és immár a harmadik nemzedék lelkében is erős a nyoma az elődök által átélt szörnyűségeknek, akár téma volt ez a családban, akár az elhallgatás volt a jellemző.

Szomorúan büszkélkedünk Éliás József és Sztehlo Gábor szolgálatával, a protestáns lelkészekkel, akik hatvan évvel ezelőtt életük, biztonságuk kockáztatásával, nagy tehetséggel és erővel sok száz üldözöttet mentettek meg.

Kevesen ismerik Arthur Millernek, a nagy amerikai drámaírónak a – valamikor a huszadik században megfogalmazott – mondását: „Évszázadokra lesz szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy képes legyen valóban szembesülni a holokauszttal és tovább élni, feldolgozva a történelemnek ezt a semmi máshoz nem hasonlítható borzalmát.” Nem lenne tisztességes azt állítani, hogy hiába demonstrál, hajt fejet a politikai elit, a tudósok, az újságírók, az írástudók, hogy hiába gyakorolnak őszinte bűnbánatot az egyházak. Mindez feltétlenül jelentős, de nem változtat Arthur Miller látnoki gondolatán.

Hatvan év nem igazán történelmi távlat. Még élnek bűnösök és áldozatok, és sokan életben vannak a néma cinkosok közül is. Még – eltekintve az ünnepi nagy pillanatoktól – a hárítás és az egyéb tragédiák említése a jellemző. Magam is kaptam szívszorító levelet feleségtől és édesanyától. Az előbbinek a férjét, az utóbbinak a fiát gyilkolta meg 1945-ben a „felszabadító” önkény. Szokásos dolog a 20. század két diktatúrájának – a nácizmusnak és a bolsevizmusnak – a rémtetteit együtt emlegetni, összemosni, Auschwitz hallatán rögtön a gulágot és a 20. század számos, a magyarokat sújtó igaztalanságát, nyomorúságát említeni. Azután a balkáni háborút, Koszovót, a megerőszakolt apácákat, szenvedő bosnyákokat…

Jól látta Arthur Miller: évszázadokra lesz szükség ahhoz, hogy valóban képesek legyünk szembesülni Auschwitz egyedülvalóságával, Isten választott népe kiirtásának kísérletével. Ma ez még képtelenség bármelyik oldalról közelítve is. Mert mindenki élni akar.

Kulka János sorolja fel az említett darabban a rémségek állomásait, többek között a Don-kanyartól a gulágig és az 1956-ot követő megtorlásig, így fejezve be a leltárt: „Auschwitz überolhatatlan.” Ma ez a legtöbb, ameddig el lehet jutni, a további mélységekhez évszázadokra van szükség.

Négy évvel ezelőtt Pannonhalmán Várszegi Asztrik főapát rendezett a Pax Romana bevonásával soakonferenciát. A következő évben a zsidó felekezet a Scheiber Sándor Gimnáziumban, majd a református egyház Debrecenben vállalta a rendezést. Az idén áprilisban az evangélikus egyház rendezi, mi rendezzük a következőt, természetesen ezúttal is a testvéregyházakkal együtt. Alázattal közelítve a titokhoz, bízva Isten irgalmában, arra törekedve, hogy egy szerény lépést megtegyünk az évszázados úton.

Frenkl Róbert