A hét témája

Legutóbb Mel Gibson A passió című filmjének a forgalmazást megelőző bemutatójára invitált egyházi embereket a filmszakma. Emlékszem, igen vegyes volt az alkotás fogadtatása, és – kétségtelen értékei ellenére – később is viták kísérték. Sokakat taszítottak a Szentírástól eltérő mozzanatok és különösen a szinte öncélú, bántóan naturalista szadizmus ábrázolása. Most Eric Till rendező Luther című filmjét láthattuk Joseph Fiennesszel a főszerepben. Ennek megítélése az egyházi közvélemény részéről egyöntetűen kedvező volt. Egyszerűen fogalmazva – nagyon tetszett a film. Hiteles volt mind a címadó személyiség, mind a többi történelmi figura, mind a korszak ábrázolása. Érvényesült egy, a személyes sorsot ábrázoló, egy teológiai és egy politikai vonulat, amelyek jól illeszkedtek egymáshoz.

Hiányérzetünk is inkább dicséri a filmet. Az alkotók a lényegre, Lutherre koncentráltak, illetve az 1510 és 1530 közötti évtizedeket, a reformáció előzményeit és a főbb csomópontokat ábrázolták. Még Melanchthon és Bóra Katalin is szinte csak jelzésszerűen fért bele a műbe. Szívesen néztük volna a folytatást is a reformátor életének utolsó másfél évtizedéről, munkatársairól, a reformáció terjedéséről.

De nem filmkritikát szeretnék írni, legfeljebb kiemelem a kitűnő színészek közül a Bölcs Frigyest alakító Peter Ustinovot, aki – úgy vélem – nem csak rám gyakorolt nagy hatást. Azért is említem őt, mert a film kapcsán vizsgálódásomnak az a tárgya, hogy mi a látottak üzenete ma a mi számunkra az egyház, állam, politika viszonylatában. A miniszterelnök vatikáni látogatását követően tett elhíresült nyilatkozata óta ismét a hazai közélet egyik fókuszát jelenti az e viszonyrendszerről folytatott vita.

Néhány napja – már a film megtekintését követően – részt vettem a Pallas Páholyban egy, az állam és az egyház, a politika és az egyház kapcsolatát elemző, vitató fórumbeszélgetésen. Utaltam a filmre, ajánlottam a megtekintését, egyéb értékein túl azért is, mert segít demisztifikálni, helyére tenni a politika ma is túlhangsúlyozott jelentőségét (amelyet persze lebecsülni sem lenne helyes).

A reformáció Luther Mártonnak és követőinek akkor az egyház megújítását, megújulását jelentette, amiként nekünk is ezt jelenti ma. De a teológiai folyamattól teljesen nem választható el a politika, mely nélkül ki tudja, hogyan alakultak volna a dolgok. Lehet, hogy – mint más újító mozgalmak esetében – a reformáció sem vezetett volna új keresztény egyházak létrejöttéhez, hanem a megújulás a katolikus egyházat változtatta volna meg. De az is lehet, hogy Luthert és követőit meggyilkolták volna, netán évszázadokig késett volna esetleges rehabilitálásuk, az egyház megújulása, és elmaradt volna a reformáció.

A politika – a német fejedelmek támogatása, a nemzeti egyház iránti igény – hozzásegített a teológiai folyamat sikeréhez. Ki tudja, hogy a fejedelmek lelkében mennyire a hitbuzgalom, mennyire a politikai érdek volt a meghatározó? Csak a következményeket ismerjük. Akárcsak a parasztlázadásnál, mely bizonyára merített erőt a reformáció sugallta változásokból, de politikailag nem lehetett eléggé erős.

„Luther teológus, nem forradalmár” – így jellemezte őt Bölcs Frigyes, amikor a fejedelmek attól féltek, hogy Németország legnépszerűbb embere, akit bizonyára minden paraszt követne, a lázadók élére áll. Mégsem írható a parasztlázadás leverése Luther vagy a reformáció számlájára, de a folyamatok összefüggtek. Az egyházi emberek akkor is hitbeli, teológiai alapon törekedtek álláspontjuk kialakítására, de ez menthetetlenül mindig aktuálpolitikát is jelentett. Azzal a keserű tapasztalattal, hogy amikor az egyház tisztán küldetését követi, akkor integráló erő a társadalomban, amikor viszont – akár szükségszerűen – a politikában foglal állást, óhatatlanul megosztó szerepbe kényszerül, a politika természetéből adódóan.

Szociológusok némi meglepetéssel számolnak be arról, hogy nem következett be várakozásuk: a szekularizált társadalmakban is jelentős maradt az egyházak szerepe, befolyása. Nálunk is megfigyelhető ez. Igen jó dolog (persze nagy felelősség is) az egyházak társadalmi befolyása, de zsákutca, ha ez a vallási fundamentalizmus és/vagy szélsőséges, kirekesztő politikai nézetek felerősödésével jár. Hasonlóan tévút, ha az egyházi hierarchia egyes képviselőinek a történelmi múltat idéző némely megnyilatkozását ateista „vallásügyi szakértők” az egyház egészére kiterjesztik, jellemzőnek vélik, ürügynek használják az egyház társadalmi szerepének korlátozására. Nehéz terep ez, kölcsönös türelem szükséges az értelmes dialógushoz.

Elvben mindenki egyetért – a világi dolgok tekintetében – a pluralizmussal, a sokszínűséggel, de a gyakorlatban nehezen tanulja, fogadja el ezt mind az egyház, mind a társadalom. Szomorú tény, hogy sok reformátort megöltek, de a reformáció jegyében is égtek máglyák. Fájdalmas gondolat, de a halálbüntetés eltörlése mellett is súlyos érv a jogilag álcázott politikai gyilkosságok megakadályozása. Az egyházban is sokan ellenezték a halálbüntetés eltörlését; ezzel kapcsolatban érdemes a máglyákra is gondolni. Politikai különbözőségeinkben is egyek lehetünk Krisztusban.

Hit és politika összeegyeztethető, de nem helyettesíthetik egymást. Mindkettőt a saját szabályai határozzák meg. A politizáló egyházra – hiszen van igény az egyház politikai, közéleti állásfoglalására, szerepvállalására – a politika szabályai érvényesek. Erről is szólt a Luther-film, erről is szól a mai magyar közélet.

Frenkl Róbert