A vasárnap igéje

Ötvened (Esto mihi) vasárnapja

Hogy naprendszerünk középpontjában nem a Föld áll, azt már a Kr. e. 3. században sejtette Arisztarkhosz, de mivel elméletét nem tudta elég jól bizonyítani, a kortársak nem fogadták el tézisét. A későbbi korok emberei is inkább hittek a geocentrikus világképet hirdető Ptolemaiosznak. A 16. században még Kopernikusz is vonakodott kiadni heliocentrikus elméletének összefoglalását, mert az általa kiszámított bolygóhelyzetek pontatlanabbak voltak a korábbiaknál. Azt ugyanis még ő sem gondolta, hogy azok a „megátalkodott” égitestek nem csupán a Nap körül merészelnek bolyongani, hanem mindennek tetejébe még ellipszispályán is mozognak. Errare humanum est – tévedni emberi dolog.

Nyiladozó emberi értelmünk egyik – valószínűleg – első krízise, amikor rádöbbenünk annak következményekkel terhes realitására, hogy önálló, különálló személyiségek vagyunk. Noha egy csecsemő kevéssé alkalmas arra, hogy ezt a tényt a maga filozófiai mélységeiben ragadja meg, ám az újra és újra jelentkező gyomortájéki fájdalom fokozatosan rávezeti erre. A születéssel vége azoknak a szép napoknak, amikor meleg biztonságban lebegve vándorolt hasunkba a feldolgozott ennivaló. A „külső hidegségre” kivettetve kénytelenek vagyunk kezünkbe venni a dolgokat és megdolgozni az életért. A cseperedő ember első fegyvere a sírás, majd egyre kifinomultabb eszközök színes skáláját sajátítja el és veti be ütközeteiben. Ahol nem megy erővel, ott a lélektani hadviselés segíthet; ha nem ér célt egyenes úton, kis kerülővel általában véghezviszi tervét. A győztes csaták következménye, hogy egyre inkább elhisszük: a környezet tenyerünkből etethető, s aki ügyesen muzsikál, annak a zenéjére mindenki engedelmesen táncol. Bizony, a sikerek egy idő után önelégültté tesznek minket. Úgy járunk, mint Narkisszosz, aki önmaga szépségében és erejében gyönyörködött.

Ám ahogyan Isten felé közelítünk vélt istenségünk magabiztosságával, egyszer csak homokszem kerül a gépezetbe. „Nárcisz létünk” során egy „kőbe” botlunk: a „megütközés sziklájába” (Róm 9,32–33). Ezt a követ, Jézus Krisztust az Úr helyezte oda. Ekkor tűnik csak fel: az, ami távolról oly kicsinynek látszott, hogy fél kézzel eltakarhattuk előle arcunkat, valójában olyan hatalmas, hogy képtelenség állnunk sugarát. Menekülnénk, de már késő. Mert nem ő forog körülöttünk, nem ő függ tőlünk, hanem mi függünk tőle, mi vágyunk utána. Befogni akartuk, hogy mint a palack szelleme szolgáljon nekünk, de kifogott rajtunk, mert hozzánk lépett, és megragadott minket. Világossága kérlelhetetlenül leleplezi elfajzott emberségünket. Hogy bort iszunk, miközben vizet prédikálunk, hogy bársonyba öltözködve rejtegetjük keléseinket, hogy a külsőségekre áldozva takargatjuk rabló vágyainkat.

Felnőtté nem az évek száma teszi az embert. A nagykorúság azzal kezdődik, hogy belátjuk: vakok voltunk, és eddigi számításaink tévedésen alapultak. Ezt ki korábban, ki később teszi meg; igaz, olyan is akad, aki sohasem. A lelki felnőttkor (Ef 4,13–14), vagyis a „napraforgó lét” Krisztus megragadásával kezdődik (Fil 3,12). Azzal, hogy legyőzöttként leteszem minden fegyveremet a megvetett Kő elé (Zsolt 118,22; Mt 21,42), kérve őt: „Légy erős kősziklám és váram, én Istenem!” (vö. Zsolt 31,3)

Felnőtté nárciszból napraforgóvá születve lesz az ember. Hiszen a napraforgó tudja: hogyha a Jeruzsálem felé tartó Napot egy időre el is takarja a Föld sötétsége, eljön majd a hajnal, és az éltető fény újra beborít mindent.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Bocsásd meg „nárcisz életünket”, hogy örökké és mindenhol magunkat helyezzük a középpontba, és még tehozzád is ilyen magatartással közelítünk. Köszönjük Napodat, aki világosságával rólunk is lerántja a leplet. Könyörülj rajtunk, szabadíts meg önző hitünktől! Teremts újjá minket, magunkra néző vakokat. Tégy bennünket reád tekintő napraforgókká! Ámen.

Győri Tamás