Keresztutak

Készülünk a nők 2005. évi ökumenikus világimanapjára 3.

Lengyelország a 10. század közepén „lépett be” Európa történelmébe. A Piast-uralkodóházból származó Mieszko 966-ban keresztelkedett meg, és ezzel elkezdődött a lengyel sík vidék addig szétszórt törzseinek egyesítése, valamint a nyugati kereszténységhez és világhoz való orientálódása. „Vitéz” Boleszláv (992–1025) kelet irányában Kijevig terjesztette ki a birodalom határát, ugyanakkor nyugat felé III. Ottó császárral kereskedelmi kapcsolatot alakított ki. A kereszténység terjesztésével, ezen belül a gnieznói püspökség megalapításával Lengyelország 1024-re az európai közösség aktív tagjává vált. Kázmér idejében (1034–1058) stabilizálódott a kül- és a belpolitika; a királyi székhely Krakkó lett. Az államalapító Piast-dinasztia a 14. századig uralkodott. Ez alatt az idő alatt építették fel a Mária-templomot (1221–22), ekkor alapították meg Krakkóban a világhírű egyetemet (1364). A Jagellók idején a krakkói Wawel-dombon reneszánsz stílusban épült királyi vár az európai uralkodók székhelyei közül is kiemelkedett pompájával. Mindezzel a kulturális fejlődés is megindult.

Lengyelországban 1386-tól a Jagelló-dinasztia vette át az uralmat. Nagy Lajos magyar–lengyel király leánya, Hedvig (Jadwiga) házasságot kötött a litván Jagelló Vladiszláv főherceggel. Ezzel a házassággal jött létre a lengyel–litván perszonálunió. Az új birodalom Európa legnagyobb kiterjedésű állama lett: a Keleti-tengertől egészen a Fekete-tengerig terült el. A 16. századtól Lengyelország nyugati szomszédja a dinamikusan fejlődő porosz–brandenburgi dinasztia, amely később, a 18. században veszélyeztette is az ország függetlenségét.

A 17. századtól kezdve Lengyelország hatalma gyengülni kezdett. Az orosz–

svéd háború, a törökök előrenyomulása nyomán a nagyhatalmak játékszerévé vált, miközben belső ellentétek is gyengítették.

1772-ben II. Frigyes császár felosztotta az országot Poroszország, Oroszország és Ausztria között. A függetlenségre vágyó nép reformerőket mozgósított tiltakozásul az erőszak ellen, mégsem akadályozhatta meg az 1793., sőt az 1795. évi második és harmadik felosztást sem. Ennek következtében Lengyelország idegen hatalmak kiszolgáltatottjává vált, és százhuszonhárom évre szinte lekerült Európa térképéről. Felbomlott a litván–lengyel unió is. Rousseau-nak azonban igaza volt, amikor ezt mondta: „Igaz, hogy az országot a nagyhatalmak lenyelték, de megemészteni nem tudták!” A lengyel nép identitástudata és a függetlenség utáni vágya újabb és újabb felkelések kitöréséhez vezetett; különösen az oroszok által megszállt területeken lázadtak a cári önkény ellen. A véres megtorlások, szibériai száműzetések, melyek főleg a lengyel értelmiséget érintették, sokakat emigrációba kényszerítettek. Ugyanígy egyre többen települtek ki a nagyszámú zsidó lakosság köréből is.

Az 1800-as évektől kezdve a porosz területeken erőszakos németesítés indult meg. Az oroszok és poroszok által megszállt területeken az önálló lengyel kultúra művelése és a nyelvtanítás is tilos volt. Egyre kevesebb esélye volt annak, hogy újra létrejöhet az önálló Lengyelország. Ugyanakkor a lengyel egyetemeken (Krakkó, Lemberg) szabadabb szellem uralkodott, sőt – a többi területtől eltérően – itt nők is tanulhattak.

Először az első világháború után adódott lehetőség az ország helyzetének rendezésére, méghozzá német támogatással. Jozef Pilsudski függetlenségi harcos átmenetileg átvette a vezetést és a Varsó feletti uralmat. Megkísérelték megoldani a fiatal demokrácia legégetőbb (szociális, egészségügyi, agrárjellegű) problémáit, és ugyanakkor a kisebbségek integrálását is – próbálkozásuk váltakozó sikerrel járt.

Közben azonban már gyülekeztek a „viharfelhők”; a második világháború a küszöbön állt, sőt 1939-ben ki is robbant. Ekkor mintegy százezer lengyel menekült Magyarországra. Hitler a német fennhatóság alatt álló lengyel területeken megkezdte az agresszív, rasszista nemzetiszocialista politika érvényesítését. Ez elsősorban a már említett nagyszámú lengyel zsidóságot érintette, de nem kímélte az „alacsonyabb rendű szláv lakosságot” sem, különösen nem az intelligenciát. Az első részben már idézett Jeszenszky-cikkből álljon itt egy másik mondat: „Ez a világtörténelmi tragédia egyetlen nemzetet sem sújtott annyira, mint Lengyelországot.” De ez a németek szerint alacsonyabb rendű nép nem törődött bele a vereségbe, és folytatta a harcot. Hitler és Sztálin negyedszer is felosztotta az országot. A cél az volt, hogy megsemmisítsék a zsidó népet, és letörjék a szláv ellenállást. Megépültek a hírhedt lengyelországi munka- és haláltáborok: Auschwitz-Birkenau, Treblinka, Majdanek. Ezekben négy és fél millió zsidó, sok lengyel értelmiségi, sokféle kisebbségi csoport (romák, sintik), valamint szovjet hadifogoly pusztult el. A nácik 1943-ban leverték a hősies varsói lázadást, és a várost a földdel tették egyenlővé.

A háború befejeződése határátrendezést hozott. Lengyelországhoz került nyugaton Kelet-Poroszország, Kelet-Brandenburg és Szilézia, keleten viszont száznyolcvanezer négyzetkilométert kellett átadniuk a szovjeteknek. Az „új rend” milliókat kényszerített menekülésre, otthonuk elhagyására. Lengyelországnak sok millió halottat jelentett a háború; elpusztult a zsidó népesség 85%-a.

Az 1948-ban uralomra került Lengyel Egyesült Munkáspárt lépésről lépésre meghiúsította a demokratikus erők minden kezdeményezését. Megkezdődött Lengyelország sztálinista korszaka. Ettől kezdve – mivel a negyvenéves időszak egy táborban „egyesítette” a szocialista országok népeit, s ezt a korszakot mi is átéltük – a részletekre nem térek ki. Azokat a jellemző sajátosságokat emelem csak ki, amelyek Lengyelországot egyedülállóvá tették a szocialista tábort alkotó többi ország közül.

Az első ilyen jellegzetesség az erős nemzeti érzés, amely mindig újra hangot kapott, és amely szerepet játszott abban, hogy a lengyel nép ismételten az ellenállást, sőt a felkelést választotta. Híressé vált a Szolidaritás szakszervezet, melynek az élén karizmatikus vezető, Lech Walesa villanyszerelő állt. Walesa bátor és következetes politikájával sikeresen előkészítette a békés fordulatot. A másik sajátosság az, hogy a népesség vallási tekintetben meglehetősen egységes: Lengyelország lakosságának 93%-a gyakorló római katolikus. Semmiféle ateista politika vagy propaganda nem tudta megfélemlíteni a népet, sem pedig eltéríteni vallásának gyakorlásától. Ez rendkívül fontos volt, sőt nagy erőket tudott mozgósítani a legnehezebb időkben is. Mindezt csak kiteljesítette az, hogy a római katolikus egyház történetében először, 1978-ban a krakkói érseket, Karol Wojtylát választották pápává.

A katolikus egyház legmagasabb méltósága a következő évben meglátogatta kommunista rendszerben élő hazáját. Varsó központjában, a Győzelem téren egy hatalmas keresztet állítottak fel, itt tartotta a misét a pápa. Beszéde a szabadság és a reménység levegőjét árasztotta. Felemelte szavát mindazok nevében, akik hallgatásra voltak ítélve. A mise végén így imádkozott a 104. zsoltár alapján: „Küldd el Lelkedet, küldd el Lelkedet, és újítsd meg a föld színét. Ennek a földnek a színét!”

Egy évvel később sztrájk kezdődött a gdanski hajógyárban, mely később egész Lengyelországra kiterjedt. Sokan a pápa prófétai szavainak beteljesülését látták ebben. 1990-ben Lengyelországban is bekövetkezett a rendszerváltás.

Keveháziné Czégényi Klára