Kultúrkörök

Ne ijedjen és ne botránkozzon meg a kedves Olvasó a cím láttán! Nem aktuálpolitikai, nem is egyházkormányzati témák következnek az alábbi hasábokon. Színházi élményemet szeretném megosztani az érdeklődőkkel, hátha veszi valaki a fáradságot, és megnézi a Nemzeti Színház meghökkentően nagyszerű előadását, Shakespeare III. Richárdját. Hiszem, van esélye arra, hogy hozzám hasonlóan igazi katarzisélményben legyen része. Nem lesz könnyű szórakozás, azt megígérhetem, hiszen a több mint háromórás tiszta játékidőt igénylő darab szellemileg és emocionálisan egyaránt megerőltető. Ha azonban rászánja magát az ember, felejthetetlen élményben lesz része a „hatalom” témakörében. A keresztény módon gondolkodó, kérdéseire választ kereső néző szembesül azzal, hogy milyen valóság a bűn, hogy milyen ördögi a hatalom kísértése, mennyire régi keletű a gonoszság, és mennyire rászorulunk a szeretet „új parancsolatára”.

Valló Péter rendező jól tudta, és kiválóan érzékeltette, hogy a hatalom és a hatalom kísértésének ügye kortalan. Nem „kosztümös” színdarabot készített, hanem a mába helyezte az eseményeket. Uralkodók, hatalmasok jönnek-mennek, a közélet és a politika gyilkos szenvedélyeket hordoz, a hatalmat bármi áron meg kell szerezni, de a hatalom trónja, a vezetői szék jobban deformál, mint a villamosszék… Bárkit hoz be a 600-as Mercedes a színpadra, bárkit kísér kamerával és mikrofonnal a média stábja, bárkinek ujjong a tömeg, bárkit követ a testőrök hada, a hatalomvágy, a megszerzett vagy elvesztett hatalom már tönkretette. Nincs emberség, nincs tisztesség, nincs tekintély, nincs kegyelet. Kegyetlenség van, mert a hatalom mámora az ember eszét veszi.

A 14. századi események, a 16. század végi shakespeare-i interpretáció és a Nemzeti Színház mai előadása egyaránt ugyanarról beszél: ha nem az Istené az ország, a hatalom és a dicsőség, akkor az események vesztébe sodorják az embert, legyen fent vagy lent, legyen egyszerű emberből nemesedő vagy kiváló házból nemtelenedő. A rózsák háborúja az emberiség történelmének refrénszerűen ismétlődő szomorú valósága. Jézus szava cseng a fülemben: „De közöttetek nem ez a rend…” Tényleg nem ez?

Nem egy rövid ajánló, de egy hosszabb tanulmány kereteit is szétfeszítené, ha minden élményemet írásba foglalnám a darabról, a rendezésről, a színészek kiemelkedő játékáról. Az elektronikus médiumokban oly kedvesnek, kedélyesnek, melegszívűnek megismert Kulka János szó szerint félelmetes alakítása azonban mindenképpen idekívánkozik. A testi hibás, a gonoszság hitvallását nem titkoló, a hatalomért mindenre képes Richárdot alakító színész eseményeket formáló aktív játékában és a szinte nézők közé állva elgondolkodott monológjában (arcát a háttérben vagy hússzorosra nagyítva ténylegesen láthattuk minden rezdülését, grimaszát, idegrángását) hatalmasat alkotott. Megjelenítette az ősgonoszságot. Figyelmeztetett, hogy közöttünk van, itt jár-kel, sőt olyan, mint mi: közülünk, belőlünk való. Kemény emlékeztetés. A díszlettelen háttér, a kevés, de meghökkentően jelképes színpadi eszköztár mind-mind emelte az előadást. Közel emelte hozzánk.

Tolsztoj írja: Shakespeare hírnevének benső oka hajdan és ma is az, hogy drámái „pro captu lectoris” készült művek, vagyis hogy összhangban vannak kora és korunk felső osztályainak vallástalan és erkölcstelen lelkialkatával.

A rendezés, a színészi alakítások sora, a technikai megoldások mindegyike átlag feletti színvonalú. Lenyűgöző. A nagy magyar színjátszás mércéjéhez igazodik.

Az előadást kezdő és záró kép szinte ugyanaz. Épp csak visszafelé… Az elején a színpadot takaró fehér vásznon az egyre közeledő, sántikálva érkező púpos gonosz sziluettje rajzolódik ki egy fénykörben. A győzni akaró hatalomvágy rajzolata. S a képben Richárd, hogy jöjjön, lásson és győzzön. Majd a hatalom torzulásában testet öltő gonoszság három órája után a Richárdot legyőző új uralkodó távozik. A harcban lesántulva – ugyanúgy bicegve tűnik el az árnyképe. Mert a szereplők változnak. De a kísértés és a történet ugyanaz marad. Kié az ország és a hatalom?

– harkály –