A hét témája

Luther – hirdetik immár egy hete a plakátok a magyar mozik előtt; a 2003-ban készült német–amerikai film megérkezett hazánkba is. A szikár címválasztás szinte semmit nem előlegez meg a nézőnek, amikor jegyet vált a vetítésre. Talán jobb is így, hiszen Luthert – akárcsak a történelem más nagy hatású személyiségeit – oly sokféle jelzővel igyekeztek már megragadni, beskatulyázni és kisajátítani… Vajon milyen szájízzel fogunk távozni, amikor elsötétül a vászon?

Már az első képsorok után magukkal sodornak bennünket az események. Az erdei vihar jelenete, ahonnan Luther fiatalon elindul a „hivatásos” vallásos élet útján az ágostonos rendház felé, feltárja a film alapvonásait is. Luther életútját sokszor felkavaró, mégis sodró, magával ragadó viharként eleveníti fel, amelyben minduntalan felszínre kerülnek a személyes, emberi vonások. A filmben bemutatott Luther nem a 19. század „eszmévé nemesült, tántoríthatatlan reformátora”, de nem is az amerikai álomgyár felületes, közhelyekből építkező akcióhős figurája.

Ez a film becsületes alkotás. A reformátor páratlanul mozgalmas, sőt kalandos pályáját színesen igyekszik bemutatni emberi kapcsolatokban, korabeli egyházi és világi összefüggésekben, a nagypolitika vérre menő játékaiban, s közben nem tagadja el Luther életre-halálra szóló istenkeresését és istenélményét sem. A küzdelem a kegyelmes Istenért, a szorongató élethelyzetekben újra és újra megszólaló „Tied vagyok, szabadíts meg!” imádsága, majd a felismert igazság lelkesítő öröme és gyötrelmes vállalása méltó helyet kap a filmes lehetőségek szabta keretben. S éppen ezzel együtt marad igazi történelmi film.

Feltűnő, hogy az alkotók számos esetben lemondtak bizonyos hatásos lehetőségekről, hogy inkább hiteles, történelmi idézeteket adjanak a szereplők szájába. S ez mégsem darabolja szét a filmet, sokkal inkább izgalmas keretben mutatja be azt, hogy a ma szinte mindig elvontnak és nehezen érthetőnek tartott fogalmak – mint például a megigazulás kérdése – milyen felkavaró módon tartozhatnak (és sokszor öntudatlanul tartoznak is) az ember leglényegesebb és megoldandó gondjai közé.

Persze minden művészi alkotás kényszerűen egyszerűsít is. Aki jobban ismeri Luther életrajzát, még a filmben bemutatott, 1530-ig terjedő időszakban is találhat hiányosságokat. Miközben az ágostonos lelki atya, Staupitz szinte végigkíséri a cselekményben, addig a reformátori kör (Melanchthon, Jonas, Bugenhagen, Cranach) alig-alig jelenik meg. Kényszerű elnagyolást sejtet a fejedelmekhez fűződő összetett viszony, illetve az 1525. évi parasztháború eseményeinek ábrázolása. Ennek ellenére inkább méltatlan szakmai fanyalgásnak tartanám, ha ezt emelném ki. Mert a film mégis megvalósítja mindazt, amit az evangélikus reformációról ma színvonalas és izgalmas, ugyanakkor közérthető módon be lehet mutatni. S ezért leginkább hálás köszönettel tartozunk. Hiszen minden bizonnyal – többek között – hittanosok, konfirmandusok és bibliaórások sokaságának lesz még meghatározó egyházi élménye ez az alkotás.

A filmvetítés után elsötétül a vászon, és újra kigyúlnak a fények. A szájízen azért ront valamit, hogy alig tucatnyian ülünk a moziteremben… S ezért nem csupán a közömbös emberiség, a téli hideg és sok egyéb, megszokott kifogás a felelős. Vajon az evangélikus egyház nem rendelkezik olyan világi sajtókapcsolatokkal és nyilvánossággal ma Magyarországon, hogy legalább felhívja a figyelmet széles körben arra a filmre, amelynek elsősorban mi magunk örülhetünk? Persze ez már nem a Luther-film kritikája, hanem egy újabb elhibázott, mai forgatókönyvé…

Dr. Korányi András