Élő víz

Egy barátom ezt írta: „Hatórás gyomorműtétem volt. Ha jó sikerült, akkor majd minden megy tovább.” – Sajnos, nem így lett. Bizony hamarosan meghalt gyomorrákban.

Megmaradt bennem az a tipikus emberi vágy, elképzelés, amelyet ő így fogalmazott meg: „minden megy tovább”. Még ha jól megy is az életünk, dolgozunk, és ahogy mondjuk, minden rendben van, olykor azért zúgolódunk. De ha leállít bennünket egy betegség, jön a kórház, jön a műtét, akkor már csak azt kívánjuk: „Csak jussak ki innen mielőbb”, és minden menjen tovább.

Mózes második könyvéből ismerjük az egyiptomi tíz csapás történetét. A fáraó is csak azt várta, amikor jött a jégeső, hogy szűnjön meg. S amikor Isten elfordította, és valóban megszűnt a csapás, a fáraó elfelejtette az ígéretét, és nem változott meg. Szíve kemény maradt, és tovább vétkezett. Sajnos ez a mi nagy hibánk is. Ha valami baj ér minket, talán összetörünk, de ha aztán Isten elveszi a bajt tőlünk, és jönnek a könnyebb napok, marad a kemény szív.

De milyen jó, hogy van ellenpélda is! Lukács evangéliuma írja le a tíz leprás történetét, akik közül egy, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és hálát adott Jézusnak. Itt nem csak testi gyógyulás történt. Más lett a szíve és a gondolkodása. Megalázkodott. Nem vette természetesnek, hogy újra egészséges. Meg akart változni.

Főleg idősebb korban szívesen beszélünk az életünkről. Hogy mi minden történt velünk: jó és rossz napok, sikerek és kudarcok, öröm és bánat. De ott van-e elbeszélésünkben a törés, a fordulópont? Volt-e olyan, hogy Isten meg tudott állítani, hogy személyesen tudott szólni hozzánk? Rohanó világban élünk. De miért rohanunk? Miért élünk úgy, mintha itt lenne örök hazánk, holott „nincsen itt maradandó városunk” (Zsid 13,14)?

Vonaton, hajón jó utazni. Lehet kényelmesen ülni a párnán – de ugye senki sem gondolja, hogy örökké a vonaton maradhat? Tudjuk, hogy egyszer eljön a végállomás. Ki kell szállni. Megöregedvén sóhajtozunk: egyre több a baj, itt fáj, ott fáj. Már nem megy úgy a munka. Már nem ízlik úgy az étel. Sőt, már maga az élet sem „ízlik” úgy… Ne sóhajtozzunk. Testi életünk hanyatlása csak fontos figyelmeztetés: nem itt vagyunk otthon. Ahogy áldott emlékű professzorom házán Sopronban olvashattuk: „Ez csak földi szállás, örök hajlék odafent vár.”

Az természetes, hogy egy-egy próba, betegség után azt szeretnénk, hogy „minden menjen tovább”. De a gyógyulást ne tekintsük természetesnek! Lássuk meg benne Isten ajándékát, figyelmeztető szeretetét, hogy talán új útra akar állítani, új célt akar adni életünknek.

Gáncs Aladár