evél&levél

Nagy kedvvel olvastam Fabiny Tamás kitűnő írását (Klerikális reakció és sekrestyekereszténység, Evangélikus Élet, 2005. január 30.), amelyben a szerző teljes joggal marasztalja el azt a mostanában politikai támogatásban is részesülő felfogást, amely visszaszorítaná az egyházakat a templomok falain belülre. Fabiny Tamás szenvedéllyel és okosan érvel amellett, hogy az egyházaknak nemcsak joguk, hanem felelősségük is megnyilatkozni a társadalom erkölcsi és szociális miliőjét érintő kérdésekben, egyúttal azonban óv a (párt)politika csábításától, amely – a baloldali reflexeken túl – a „klerikalizmussal” szembeni vádak fő táptalaja.

Elismerésem mellett hadd tegyek néhány kiegészítést a cikkhez. Fabiny finoman megfeddi az egyházakat azért az eltévelyedésért, amely – kínosan takargatva, de azért mindenki számára kellőképp érzékelhetően – a politikával kapcsolatos magatartásukban megnyilvánul. E magatartás fő mozgatórugója is ismert: az a meggyőződés, hogy a jobboldali-konzervatív pártok értékei közelebb állnak a hagyományos keresztény értékekhez, és talán jobban szolgálják az egyházak társadalmi érvényesülését is. Fabiny Tamás azonban nem is említi ezt az érvet, és szerintem jól teszi. Távolságtartása finoman jelzi, hogy még az érv igazsága esetén is több veszíteni-, mint nyernivalójuk van az egyházaknak az állammal való bensőséges viszonyban. Legalábbis egy normálisan működő társadalomban – amelyben a két fél elismeri egymás tevékenységét, és mindegyik megkapja azt, ami jár neki – így kell, hogy legyen. (És miért ne lehetne végre így?)

A szerző ugyanakkor legfeljebb csak érzékelteti, hogy az egyházak társadalmi elismertsége és társadalmi tevékenysége között szoros kapcsolat van. Míg hitet tesz amellett, hogy az egyházakat továbbra sem szabad akadályozni a társadalom „meghódításában”, mindössze jólesően nyugtázza, hogy az egyházak karitatív-szociális és tanítói tevékenysége nélkül a társadalom szegényebb lenne. De vajon ez itt a kérdés? Megelégedhetünk-e azzal, hogy az egyházak társadalmi szerepét ily módon definiáljuk, és ezzel óhatatlanul leszűkítsük, sőt tévútra tereljük? Vajon – ahogy e sorok szerzője látja – nem azzal küldte-e el Jézus a tanítványait, hogy legyenek a föld sója, hirdessék az igét, magyarán, hogy új híveket szerezzenek? És a diakónia vajon nem az evangélizációhoz vezető út volt-e eredetileg ahelyett, hogy maga volna a feladat? Avagy ápolókat és tanárokat toborzott-e Jézus, vagy „halászokat”?

Fabiny Tamás szerintem megkarcolta a felszínt, de nem beszélt a lényegről. Az egyházakat hagyni kell kilépni a templomok falai közül – ez magától értetődő. De hogy értelme legyen ennek a lépésnek, és az egyházak – köztük a mienk – ne csak eszközként jöjjenek számításba az oktatásban, az egészségügyben stb., továbbá hogy végre nyugodt lélekkel hagyják ott a pártpolitikát, ahhoz vissza kell találniuk önmagukhoz. Hogy ez mit jelent, az az evangéliumból viszonylag könnyen kikövetkeztethető. Abban én semmi csodálatra méltót nem látok, hogy funkcióját tévesztett egyházunk, amelynek a kovász frissen tartásán kellene őrködnie, érdektelenné válik a tágabb társadalom számára (amit jól mutatnak a statisztikák), és megszokottnak, sőt egy kicsit levegőtlennek számít a hívek közösségében. Ettől már csak egy ugrás, hogy képviselői jobban érezzék magukat a pártházakban és a fogadásokon.

Nem gondolom, hogy itt tartanánk. De az egyházi értelmiségnek számot kell vetnie a végletekkel, hogy azok elkerülhetővé váljanak. Az egyháznak egyetlen, mindent megelőző missziója van: terjeszteni az igét. Nem csak a hívek körében, nem csak a templomokban. És akkor hitelesebbé válik minden, amit abortusz, eutanázia, melegek házassága, nemzeti és szociális érzékenység és további olyan kritikus kérdésekben mond (ha mond), amelyekben a véleménye akár meghatározó is lehetne egy olyan társadalmon belül, amely egyébként nem hisz semmiben. A terep adott, versenytársak alig vannak: mire várunk még?

Vagy lemondtunk volna a missziónkról? Kérem, akkor tekintse az olvasó tárgytalannak ezt az írást!

Kovács Zsigmond Pál