evél&levél

Köszönöm Kovács Zsigmond Pál megtisztelő hozzászólását. Természetesen korántsem csak a felszínt akartam megkarcolni. Szeretném hinni, hogy az egyház számára ma is evidenciát jelent Jézus missziói parancsának betöltése. Kétségtelenül gyakran előfordul azonban, hogy keresztények úgy kívánnak a közéletben jelen lenni, hogy közben elhanyagolják legszentebb kötelezettségüket. A „sekrestyekereszténység” kifejezést pejoratív éllel használtam, ám természetesnek veszem, hogy a lelki töltekezésre mindnyájunknak szükségünk van. Pál apostollal együtt vallom azt is, hogy „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Ezért mielőtt ki akarnánk onnan menni, jól tesszük, ha elegendő időt töltünk ama sekrestyében. Mi is mondhatjuk Luther híres sekrestyeimádságát: „…Te látod, mennyire tehetetlen vagyok ilyen nagy és nehéz hivatal jó betöltésére, és ha Te nem tanácsoltál volna engemet, akkor már réges-régen mindent elrontottam volna. Azért hozzád folyamodom. Szíves készséggel adom és hajlítom számat és szívemet: készen vagyok, hogy a népet tanítsam…”

A misszióról szerintem sem mondhatunk le. Tájékozódási pontot kínálnak az apostolok cselekedeteiről szóló könyv 6–8. fejezetének elbeszélései. Ott Istvánt és Fülöpöt öt társukkal együtt, „az asztalok körüli szolgálattal” bízzák meg, ám hamar kiderül, hogy mindketten igehirdető és hittérítő munkát végeznek. Előbbi a zsidók, utóbbi már más népek körében is térít. Az egyház diakóniája és társadalmi szerepvállalása elválaszthatatlan a missziói szándéktól.

Fabiny Tamás