Keresztény szemmel

A szinoptikus evangélisták szerint Jézus, mielőtt megkezdte hároméves működését, negyven napig böjtölt a pusztában. Ezt követően megkísértette a sátán, pénzt, hatalmat, csodatevő erőt kínálva számára, ha Krisztus őt fogadja el urául. Gondolnánk, hogy a böjt kiszolgáltatottá tette a böjtölőt: a kenyér – a földi javakat jelképező mivoltán túl – közvetlenül is nagy vonzást gyakorolt az éhezőre, de tévedünk. A böjt megacélozta a lelket, alkalmassá tette a kísértések elutasítására, a terhek vállalására. Pál apostol így vall a böjti mentalitásról: „…megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,27; Károli-fordítás)

Századunkban nagyon élő a böjt mindkét üzenete. A konkrét, amely a táplálkozástól való tartózkodást jelenti. Napjaink jellemző betegségeiben, az úgynevezett civilizációs ártalmakban kivétel nélkül oki szerepet játszanak a táplálkozási rendellenességek, többek között a túlzott táplálékbevitel, illetve az elhízás. És aktuális az absztrakt böjti üzenet is, amelyik önmagunk, óemberünk legyőzéséről szól: a divatos önmegvalósítással, az áltudományosan megerősített önzéssel szemben Krisztus követésére, a másokért való életre buzdít.

A böjt megtisztít, alkalmassá tesz a szolgálatra, nem öncélú, nem befelé fordulást jelent. Nem mond ellent ennek, hogy szükségünk van – böjtben ez hangsúlyos – a belső szoba csendjére, az Istennel való találkozásra, a felkészülésre. De ez nem választható el a tevékenységtől; a feltöltődés és a szolgálat összefonódó, egymás hatékonyságát növelő egységben érvényesül.

Lehet, hogy mindig így volt ez a tanítványság útján, de a 21. században különösen erőteljesnek érezzük a böjti üzenetet, a böjti küldetést. Talán az ókori Római Birodalomban volt olyan magabiztos a közhangulat, elbizakodott a polgár, vélte úgy tudományában és jólétében, hogy nem szorul Istenre, mint napjainkban. Nem népszerű dolog az evangélium üzenetét hirdetni a mai társadalomban. De tegyük fel a keserves kérdést, vonatkoztassuk magunkra a böjti üzenetet: vajon népszerű-e ez az egyházban? Mennyiben különbözik egymástól a lelkek mélyén rejlő értékrendet, az ebből adódó magatartást tekintve társadalom és egyház?

Nem azért – vagy azért is – erőtlenebb-e az ige egyházában a szószékekről hangzó igehirdetés, mert nem hitelesíti a böjtben edződött lélek? Mert a struktúra, az egyházszervezet regenerálása, újjáépítése, társadalmi súlyának kivívása fontosabbá vált, mint a funkció, mint a prófétai szó, mint a vigasztaló isteni kegyelemnek az alkalmas és alkalmatlan időben való hirdetése?

Magas politikai helyről érte bírálat a politizáló egyházat, mintegy varázsütésre aktivizálódtak a táborok, a bírálaton felbátorodó egyházellenes erők és a Péterként kardot rántó egyházvédelmezők. A böjt Krisztusa szomorúan nézi a tülekedést. Nekünk sem mond mást ma, mint egykor Péternek. És a helyzet annál is rosszabb. Mert tudjuk, nemcsak reménytelen a kard, de csőd a kultúrharc is minden oldal számára. Viszont azt is tudjuk, hogy a kedvenc tanítvány még azon az éjszakán háromszor elárulta Mesterét. Igen, a böjt Krisztusa nem harcba hív, hanem a hitet kéri számon. Nem politikai csatába küld az egyház védelmében, hanem óvni akar a politika csapdájától, mely éppúgy hatalmat és pénzt ígér a vele szövetkező, neki párthíveket toborzó egyháznak, mint az Úrnak egykor a kísértő.

A dolgok bonyolultságát mutatja, hogy ugyanakkor a böjtnek erős a politikai üzenete is. Az Újszövetség evangéliuma nem tette semmissé, inkább felerősítette a prófétai szó iránti igényt. Ez soha nem jelentheti bármely politikai erő kiszolgálását, a behódolást. A böjt politikai üzenete a társadalom devianciáinak, az Istentől való elfordulás következményeinek a feltárására irányul. Népszerűtlen dolog ez ma is, szemben a társadalom értékrendjének átvételével, a simulékonysággal.

1. böjtjén ez a kérdés hangzik a ma egyháza felé, a magukat keresztényeknek vallók felé, mifelénk: ugyanúgy tűrnénk-e – a kevés hitvallótól eltekintve –, mint az előttünk járók, ha a 21. század megismételné az előző évszázad borzalmait? Tűrnénk-e a koncentrációs táborokat, tűrnénk-e a gulágot, vagy netán ismét megáldanánk a fegyvereket, amelyekkel felszerelve a Don-kanyarba küldtek elpusztulni százezreket?

Félő, ismét megbuknánk a böjti vizsgán. Ma nem ilyen nehéz a lecke. Mégsem szólunk. Nem szólunk, amikor egy újsütetű politikai csoportosulás a kereszttel visszaélve akar híveket szerezni magának, de akkor sem emeljük fel szavunkat, amikor egy, a kereszténységet ugyancsak programjában hirdető párt képviselői kivonulnak a teremből, ahol néma felállással emlékeznek meg a hatvan évvel ezelőtti népirtás áldozatairól, származásuk miatt elpusztult honfitársainkról.

Elismerem: nehéz szólni, fenyeget az aktuálpolitizálás, a pártpolitizálás veszélye. Mérlegelni kell, hogy az adott kontextusban hogyan hatna, hogyan lenne értelmezhető a szavunk. Csak hát Jézus nem mérlegelt. Elutasította a gonoszt. Nevén nevezte a bűnt, azt kívánta, hogy tiszta legyen a szavunk, az igen is meg a nem is.

Az nem lehet – erről szól a böjti üzenet –, hogy csak pozícióink, az egyház jelentős mértékben visszaállt befolyása és anyagi javai érdekében emeljünk szót. Úgymond az igazságért, nem a pénzért. De hát a kísértőnek is igazsága volt, amikor az Úrnak hatalmat és pénzt kínált.

Kisebb baj, hogy elveszíthetjük a hitelünket; az igazi baj az, hogy ezáltal erőtlenné válik a szolgálatunk. Márpedig nemcsak az egyháznak, de a társadalomnak is szüksége van a böjti üzenetre, a „Térjetek meg!” felszólításra. Térjetek meg a szenvedélybetegségek, a valóságshow-k bűvöletéből, a hamis értékek világából! – ezt kell nekünk hitelesen tolmácsolnunk. Ez a tét. A beteg társadalom gyógyulása, melyet csak az áldott orvos, Krisztus nyújthat. Mi vagyunk a követei. A böjti egyház. Ha van ilyen.

Frenkl Róbert