Élő víz

Az autón a diplomáciai testület rendszáma volt. Öten szálltak ki belőle: két férfi és három nő. Színes eleganciával vonultak az intenzív terápiás osztály előszobájába, ahol már többen vártak a látogatási idő kezdetére. Mindenki védőpapucsot húzott, és kissé viseltes, zöld műtősköpennyel fedte az utcai ruháját. Egyformák voltunk. Majdnem egyformák. Riadt tekintetű, feszült arcok. Annak az ötnek a csokoládészínű bőrén azonban nem látszott a sápadtság, csak tenyerükbe rejtett homlokuk jelezte, hogy valaki, akit szeretnek, nagy bajban van.

A zsúfolt kis helyiségben váratlanul dallam csendült. Egy spirituálé ringó ritmusával sírt a melódia, szállt az ének az ég felé. A szép férfihanghoz csatlakozott a női kíséret. A fájdalom, a remény, az Istenbe vetett hit, a Jézusban való bizalom hangjai mindenkit megráztak – nyelvtudástól függetlenül. Mindannyian könnyeztünk.

Egy rövid imádsággal véget ért a varázslat. A beálló csendben megszólalt egy édesapa, aki kómában lévő fiáért küzd: „Milyen kár, hogy olyan ritkán tudunk a lelkünkben így elcsendesedni…”

Sass Gáborné