Élő víz

A csönd nagy kincs. Örülök is neki nagyon. Igyekszem megbecsülni, kihasználni, jól élni vele. A kicsik még nem értek haza, Noémi komoly képpel, elmélyülten dolgozik az asztalnál. Oldalt kidugja egy kicsit a nyelvét – ilyenkor megszűnik körülötte a világ. Végre én is haladni tudok a dolgaimmal. Élvezem a lendületet, a szabadságot, azt, hogy egymás mellett is ilyen jól, zavartalanul tudunk munkálkodni. Aztán sirr-surr, valami moccan az asztalnál. Éppen csak hogy érzékelem a ficergést, de máris balsejtelmem támad. „Nem fogok vele törődni” – döntöm el gyorsan. „Lehet, hogy véletlen” – magyarázkodom magamban, de igazából azonnal tudom, hogy vége a nyugalomnak. Gond akadt az utunkba; nagyszájú, pimasz, kisgyerekre nyelvet öltögető gond, olyan, amelyikhez anya kell, mert különben nem hajlandó megfutamodni semmilyen igyekezetre. Amelyre hiába néz szigorúan az ember lánya, makacsul megveti a lábát a lelkünkben, és csípőre tett kézzel, merészen állja a pillantásunkat. Hajjaj, már jön is Noncsi. Biggyed a szája.

– Anya, segíts!

„Talán a mateklecke” – reménykedem, de a kezében kockás füzet helyett egy borítékot szorongat. Nocsak. Már a címzés is rajta van: „Istennek. Mennyország. Fő utca 1.” Jaj, csak nehogy az irányítószámot kérje…

– Anyuci, szerinted mennyi bélyeget ragasszak rá, hogy elvigye a posta? Ha külföldnek számít, akkor jó sokat kell, ha meg közel van, a szívünkben, ahogy mondtad, akkor keveset.

Na, rögtön eszembe is jut a híres mondás, miszerint kis gyerek – kis gond, nagy gyerek – nagy gond. Felötlik bennem a békés böfiztetések, a nyugalmas pelenkázások időszaka, amikor még nem kellett megfejtenem a világegyetem titkait ahhoz, hogy jó anya legyek. Most azonban itt a kérdés, amelyre csak hümmögök, de válaszra nemigen telik a tudományomból. Vakargatom a fejem, motyogok valami ígéretfélét, hogy utánajárok, és feltétlen eljuttatom a címzetthez… Hátha megelégszik ennyivel. De valami még mindig aggasztja. Bizonytalanul álldogál egyik lábáról a másikra:

– Átnéznéd a helyesírást, anyuci? Tudod, én még csak másodikos vagyok. Biztos van benne hiba.

„Végre egy nekem való feladat!” – örülök meg. Mi több, így kiderül az is – csak úgy mellesleg –, hogy mire vágyhat olyan erősen a lányom, hogy Istennek levelet ír az ügyben. Kíváncsian bontogatom az összegöngyölített kis papírtekercset. A tarkabarka virágkoszorúval díszes levélpapíron mindössze két rövidke sor áll: „Istenem, boldog új évet! Szeretettel: Noncsi”.

Ennyi és nem több. Sehol egy új ruhát, kitűnő bizonyítványt, zongorából ötöst „szeretnék”, sehol egy kis protekciókérés, amelyre én magam oly sokszor használom fel imádságaimat. De még csak kérdés sincs bonyolult ügyei felől: „Hova megy az, aki meghal? Vagy: „Miért veszekednek velünk folyton a fiúk?” Semmi, csak egy kedves, baráti jókívánság. Vajon kapott-e már Isten valaha ilyet? Tőlem aligha. Komolyan rakom vissza a borítékba a levelet.

Bámulom a címzést. Isten. Mennyország. Fontos lenne eljuttatni hozzá. Hadd lássa, van még remény.

Füller Tímea