Egyházunk egy-két hete

Néhány év elteltével február 19-én ismét értelmiségi konferenciát rendez egyházunk. A rendszerváltozás után az új út keresésének egyik markáns megnyilvánulását jelentették az értelmiségi együttlétek. A résztvevők számára különösen emlékezetes a révfülöpi központ megnyitását követő háromnapos együttlét; némi nosztalgiával azt is mondhatjuk, hogy ennek sikere gátolta a további alkalmakat: az volt a vélekedés, hogy ilyen jót nehéz rendezni, rosszabbat pedig nem érdemes. No meg a számos megnyíló lehetőség megosztotta az erőket. Jó dolog a sokszínűség, de nehéz lépést tartani az örvendetesen gazdag kínálattal, nem könnyű eldönteni, hogy kihez-kihez melyik egyházi egyesület vagy protestáns kezdeményezés, netán katolikus alkalom áll a legközelebb.

A különböző gyülekezeti értelmiségi köröket olykor meg is osztotta, meg is kísértette a politika csapdája. Nehéz e téren józannak, még inkább bölcsnek lenni. Az értelmiség alapvető attitűdjénél – a megismerés igényénél – fogva érdeklődik a politika iránt, de ha teljesen elkötelezi magát egyik vagy másik politikai irányzat mellett, nehezen tudja megőrizni értelmiségi karakterét. A lojalitás mindig fontosabb a politika számára, mint az igazság.

Úgy vélem, igen időszerű már egy értelmiségi konferencia megrendezése egyházunkban. Mihályi Zoltán egyházkerületi másodfelügyelő, a konferencia kezdeményezője jól érzett rá erre az igényre. Fontos az egynapos program is, de különösen fontos, hogy valami megkezdődjék. A tervezett értelmiségi egylet vagy akadémia nem új jogi szervezet, egyesület lenne, hanem egy eszmeiséget kifejező, a rendszeres együttlét lehetőségét nyújtó, programalkotó egyházi intellektuális közösség, amely a legnemesebb evangélikus hagyományok talaján állva igyekszik választ keresni a ma kihívásaira.

Igen, a hagyományok. Joggal vagyunk büszkék a lutheranizmusnak a magyar művelődéstörténetben betöltött szerepére. Főhajtást is jelent ez előtt a szerep előtt, hogy ezen a mostani konferencián is nagy hangsúlyt kap az iskolaügy. Kerülve minden félreértést, aktuálpolitikai felhangot, meg kell jegyezni, hogy a hazai történelmi egyházak közül az evangélikusságot érte a legnagyobb vérveszteség Trianont követően. Az elveszett kétharmadban lényegesen magasabb volt a lutheránusok aránya – főként a Felvidéken –, mint a megmaradt országban. Így a 6-7 százalékos arány 4-5 százalékra csökkent. De érzékeny volt a mennyiségi csökkenés mellett a minőségi veszteség is, amely az evangélikus egyházat érte.

Máig sem hevertük ki. Persze ebbe a második világháború pusztítása és az 1949 és 1989 közötti, az egyházak tevékenységét korlátozó intézkedésekben bővelkedő évtizedek is belejátszottak. Igen érzékenyen érintett minket iskoláink elvesztése, nemcsak a lelkészutánpótlás természetes hátterének megszűnte, nemcsak az iskolák társadalmi missziói szerepének a kizárása, hanem az evangélikus értelmiség „újratermelődésének” a megakadályozása miatt is. Iskoláink mindig értelmiségi műhelyek is voltak, amelyek csaknem kivétel nélkül a fejlődés, a korszerű gondolkodás, a nyitott, alkotó szellemiség képviseletét jelentették. Evangélikus tudósok, közéleti emberek, a kulturális élet jelentős személyiségei a 20. században is továbbvitték azt a fáklyát, amelyet a korábbi századok hagytak rájuk.

A rendszerváltozást megelőző évtizedben többször volt alkalmam részt venni (olykor előadással, referátummal is) a dr. Gaizler Gyula – melegszívű, nagy formátumú kollégám – lakásán tartott katolikus értelmiségi alkalmakon. Ezekből nőtt ki a rendszerváltozást követően a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság. Evangélikus részről elsősorban Hafenscher Károly volt gyakran szereplő, kedvelt előadója ezeknek az összejöveteleknek. Némi irigységgel tapasztaltam ezeken a színvonalas együttléteken, hogy minden üldöztetés, meghurcoltatás ellenére számottevő katolikus értelmiség él hazánkban. Természetesen a lakosság négy százalékát kitevő egyházban nehezebb az értelmiség tettre késztetése is, mint a húsz vagy hatvan-hatvanöt százalékot reprezentáló testvéregyházakban. De az értelmiség mégsem volt soha mennyiségi kérdés, ha van is ilyen összefüggése.

Tenni kell a holnapért. Tenni kell azért, hogy a holnap Magyarországán az evangélikus értelmiség ismét számarányát messze meghaladó mértékben – ez a történelmi tradíció – váljon alkotóerővé, járuljon hozzá a nemzet jobb sorsához, fejlődéséhez. Ehhez szükség van erős gyülekezetekre, az értelmiséggel szót érteni képes, művelt lelkipásztorokra, és szükség van színvonalas iskolarendszerre, sajtóra és egyéb intézményekre is. Így remélhető, hogy a közeljövőben többéves vajúdás után megkezdheti működését az evangélikus egészségügyi centrum, szakmai feladatain túl az egyházhoz közelítve az értelmiség egy sajátos csoportját.

És a talán legkényesebb kérdés. Az evangélikus egyházra az „értelmiségi egyház” minősítés mellett gyakran mondták, hogy az ige egyháza. Ez azt jelentette, hogy mindig elsődleges igény volt a szószékről hangzó erőteljes, magas szónoki és tartalmi színvonalat nyújtó igehirdetésre. Az ige jelentette a legerőteljesebb kohéziót, a meghatározó, utat mutató szellemiséget, zárt ki minden szélsőséget – a világnak engedményeket tevő divatáramlatokat éppúgy, mint az életidegen, szeretetlen, ítélkező fundamentalizmust.

Egyfelől az értelmiség megszólítása, másfelől az igehirdetés színvonalának helyreállása indíthatja meg az értelmiségi egyház, az ige egyházának a regenerációját. Minden nemzedéket hív ez a hosszú távú program.

Frenkl Róbert