A vasárnap igéje

BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) – Ézs 50,4–10

Ézsaiás próféciáját olvasva eszembe jut a régi kérdés: kiről szól ez az ige?

Valóban régi kérdés ez, hiszen az apostolok cselekedeteiről írt könyv az etióp kincstárnok kérdéseként idézi (ApCsel 8,34), aki ugyanennek az énekgyűjteménynek egy másik szakaszáról érdeklődik. Fülöp meggyőződéssel válaszolja: Jézusról szól a próféta. Az ő útmutatása nyomán csodálkozunk rá az evangélium több – máskor talán elhanyagolt – utalására. Jézus az, akit az Atya felébreszt reggelenként, aki imádkozik még napkelte előtt (Mt 14,23, Lk 6,12), akinek az Atyával való közösség a „tápláléka” (Lk 2,49; Jn 4,34). És Jézus az, aki az Atya igéjét hirdeti az elfáradtaknak (Lk 4,19), aki magához hívja a nehéz terhet viselőket (Mt 11,28) és a szomjazókat (Jn 7,37, Jel 22,17). Ő az, aki látván a nép elesettségét, megszánja őket (Mt 9,36).

Jézusra ismerünk abban a Szolgában is, aki nem engedetlen az elhívással szemben, aki megáll a kísértések idején (Mt 4,1–11), és aki – bár lenne módja menekülni – végig megmarad küldetésében (Mt 26,53; Lk 13,31–35). Jézus az, aki emberré lett, és – a bűnt kivéve – mindenben hozzánk hasonult (Fil 2,7; Zsid 4,15). Ő az, akinek meg kell ismernie a lelki megpróbáltatást és a testi szenvedést, akinek korbáccsal verik a hátát, és tépik a szakállát (Jn 19,1–3), miközben gyalázzák és köpdösik (Lk 23,35–36). Tűr, és nem hátrál meg, mert ismeri az Atya hűségét és hatalmát, mert igaznak vallja a Magasságost, s hiszi, hogy közel van hozzá. Ő az, akit az emberek ugyan bűnösnek mondanak, de Isten igazolja és felemeli. A prófécia Jézusról szól, Jézusra mutat. Ezt a próféciát Jézus teljesítette be.

Milyen csodálatos, hogy már évszázadokkal korábban leírták azt, ami az Úr Szolgájára várt, s hogy mindaz, ami Jézussal történt, nem a véletlen műve! De még csodálatosabb, hogy mindezt értünk akarta az Atya, és értünk teljesítette Jézus. Olvasom újra és újra, s egyre erősebben visszhangzik bennem Jézus szava: „értetek” (Lk 22,20; 1Kor 11,24). Mi vagyunk azok az elfáradtak, akiknek Jézus evangéliumot hirdetett. Mi vagyunk azok, akikért helytállt a vádak és támadások közepette. Olvasom újra és újra, és magával ragad az a bizalom, amellyel az Úr Szolgája, Jézus az Atya felé fordul. Ez a bizalom messze túlnő szenvedése nagyságán, amelyről a próféta csupán két rövidke mondattal szól, míg a hitről – amely a szenvedés közben is az Atyához köti Jézust – hosszan tesz bizonyságot.

Olvasom Ézsaiás próféciáját, és Jézus Krisztus értünk való szenvedése, értünk kivívott győzelme jelenik meg előttem. Felcsendül fülemben a régi himnusz: „Királyi zászló jár elöl, / Keresztfa titka tündököl…” (EÉ 189)

Olvasom Ézsaiás próféciáját, és eszembe jut keresztségünk, amikor Krisztussal együtt mi is meghaltunk, hogy vele együtt támadjunk fel (Róm 6,8), és amely által testvéreivé lettünk (Zsid 2,11).

Olvasom Ézsaiás próféciáját, és már tudom, hogy a hit, a reménység, a jövőtudat, amelyet Jézus szenvedése közben is megtartott, a mi hitünk, a mi reménységünk és a mi jövőtudatunk is. Már nem tartom vakmerőnek a kánaáni asszonyt, aki Jézus elutasító szava ellenére mégis hozzá fordul segítségért (Mt 15,21–28), hanem olyannak látom, mint aki megélte az Atyától kapott hitet, és komolyan vette a prófécia ígéretét. Amikor sorsunk kétségessé válik, amikor mások gonoszsága vagy figyelmetlensége miatt kerülünk bajba, mi is ezt mondjuk a kánaáni asszonnyal: „…hiszen a kutyák is esznek a morzsákból…” És tudjuk, hogy nem csupán morzsák hullnak Urunk asztaláról, hanem Jézus közösségében mi is az asztalhoz telepedhetünk – most az úrvacsora oltáránál, egykor pedig az örök ország lakomáján.

Olvasom Ézsaiás próféciáját, és abban reménykedem, hogy miközben Jézus arca egyre jobban kirajzolódik előttem, az ige által magam is az ő képére formálódom (2Kor 3,18). Az ő biztos jövőtudata, Isten igazságának bizonyossága megerősít abban, hogy magam is tanítvány legyek, aki támogatni tudja az elfáradtakat, és alázatos marad, még ha ezért terheket kell is viselnie.

Ha kérdés volt is valamikor, hogy kiről szól Ézsaiás próféciája, most már nem az: Jézus Krisztusról szól! Minket szólít meg, hogy látszólagos biztonságunkat, magabiztosságunkat kényszerűen vagy önként feladva legyen kire támaszkodnunk.

Imádkozzunk! Áldunk téged, mennyei Atyánk, mert igéddel és szentségeiddel ma is elhívsz, és képedre formálsz minket. Köszönjük, hogy kegyelmes igazságoddal közel vagy, s ezért erősek lehetünk gyengeségeink ellenére is. Ámen.

Bencze András