Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 16.

Sokak számára meghatározók az olyan külsőségek, mint például az öltözék. „A ruha teszi az embert” – mondják. Mások számára ez teljesen lényegtelen. A keresztény istentisztelet történetében érdekes szerepet játszott a liturgikus öltözék. Vajon mit öltött magára Luther, amikor a szószékre lépett, vagy az oltár előtt állt? És vajon fontos ez számunkra? Befolyásolja az istentisztelet lutheránus voltát?

Amikor 1984-ben Budapesten elkezdődött a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése, az akkor még viszonylag zárt világban élő magyar evangélikusság meghökkent a nyitó istentiszteleten látott sokféle papi ruha láttán. Ugyanis nem csak fekete taláros, „Mózes-táblás” lelkészek sora vonult be a templommá szentelt sportcsarnokba: a „Luther-kabát” sokféle változatát viselő lelkészek mellett számtalan, színes ruhába öltözött szolgálattevő is ott állt az oltár körül. „Ők is evangélikusok?” – kérdezte nem egy testvérünk. Igen, ők is evangélikusok! A díszes miseruhába öltözött svéd lelkész és a legegyszerűbb fekete öltönyben igét hirdető amerikai, a nálunk ismert, fekete liturgikus öltözékben gyülekezet elé álló és a laza, szinte tógaszerű ruhában táncra perdülő afrikai lelkipásztor is lehet evangélikus. Van-e akkor egyáltalán lutheránus istentiszteleti viselet a szolgálók számára?

Az öltözék – sok más funkciója mellett – mindig valamit jelez, valamiről „árulkodik”. A kezdetekben az egyszerű fehér ruha – a megkereszteltek öltözéke – az Istentől megtisztított embert jelezte. (Lásd múlt vasárnapi igehirdetési alapigénket.) Az üldözés után napvilágra, majd pozíciókba jutó kereszténység szolgálattevői egyszerűen ünnepi ruhát hordtak, amely nem tartott lépést a divat változásával, tehát hamar elkülönült. Az egyházi pompa növekedésével a rangot jelző ruha is egyre díszesebb lett. A szerzetesek egyszerű csuhája és a díszes miseruhák egyaránt hordoztak valamilyen mögöttes tartalmat: egyfajta elkülönülést, viselőjük megjelölt, kiemelt voltát érzékeltették. Szólt ez a liturgikus öltözék hordójának éppen úgy, mint azoknak, akik külső szemlélőként látták. Az emberi hatalom, a pompa, a mások előtt való tetszelgés kísértése természetesen ott volt minden kor egyházában. De ez nem feledtetheti velünk azt, hogy az istentisztelet olyan jelek és jelzések sorozata, amelyek beszélnek, és közöttük jelhordozó a ruházat is. Fontos, hogy a liturgikus öltözék segítője legyen az evangéliumhirdetésnek, ne pedig öncélú, hamis jelzéseket hordozó eszközzé váljék. Jelezze azonban a szolgálat méltóságát, a külön megbízatás tisztét és felelősségét, és jelezze azt is, hogy nem a személy a fontos – azt a ruha (különösen is a „Luther-kabát”) eltakarja –, hanem az, akit az illető képvisel.

Miben végezte Luther a szolgálatot? Amikor Luther kivetkőzött a szerzetesi csuhából, azt a talárt hordta, amelyet minden tanár és magasabb méltóságú ember hordott. 1524. október 9-én prédikált először ilyen talárban. Ettől kezdve állt a szabály: a csak igehirdetéses istentiszteletre nem volt használatban külön ruha (a talár tehát nem liturgikus öltözék volt). Más volt azonban a helyzet az úrvacsorás istentisztelet esetében. Ezeken az alkalmakon Luther is megtartotta a díszes miseruhát, ebben végezte az úrvacsorai liturgiát. Ahogyan 1536-ban (!) Wolfgang Musculus tudósít, „more papistico indutus”, azaz pápista módon volt öltözve. Ugyanakkor az sem volt ritka, hogy az igehirdetéses-úrvacsorás istentiszteleten az igehirdető „civil” tanári ruhában, azaz talárban prédikált, az úrvacsorai szolgálatot ellátó pap pedig díszes, színes, az egyházi évnek megfelelő öltözéket viselt.

Amit ma „Luther-kabátnak” hívunk – hazánkban egy kicsit magyarosított, sujtással díszített formáját ismerjük –, azt később kezdték használni; tulajdonképpen politikai döntéssel vezették be tanárok, bírók, rabbik és protestáns lelkészek számára. Nem véletlen, hogy ma a bíróságokon újra találkozunk Luther-kabátszerű talárral. Ez azonban „megér egy külön misét” a Liturgikus sarok egy későbbi számában…

Hafenscher Károly (ifj.)