Kultúrkörök

Számomra felkavaró élmény volt a Luther-film. A rendezők ötszáz évvel ezelőtti eseményeket igyekeztek a 21. század elején bemutatni. A történeti hűség azonban nagyon összetett kategória. A megjelenítés során mindenképpen egy vízió áll a filmesek előtt: hogyan kezdődött el a 16. századi reformáció? Egyetlen ember – Luther Márton – okozta, vagy több folyamat egybeesése eredményezte az egyházszakadást? A korabeli eseményekről csak írásos feljegyzések, rajzok, illetve képek állnak a rendelkezésünkre. A filmbeli megjelenítéshez elég nagy fantáziára van szükség. Az oknyomozó történelem alapvető szabálya, hogy a több száz évvel ezelőtti eseményeket ne a mai eszünkkel, az alapeseményre a századok során rárakódott, azóta kiegészült tapasztalatokkal, esetleg előítéletekkel közelítsük meg, hanem törekedjünk a lehető legszélesebb körű objektivitásra. Tudom, hogy ez nagyon ritkán sikerül, mert az emberek nem mentesek az érzelmektől, de éppen ezért kell a történelmi hitelességre törekedni. A film pedig – éppen azért, mert film – az érzelmekre akar hatni, tehát sarkít; ehhez meg is van a joga a filmművészetnek.

Nagyon sok szép jelenet van a filmben, korhű helyszínekkel, ruhákkal. De valójában színészekkel nehéz visszaadni az abban az időben megélt valóságot. Csak „eljátsszák” – ez is nagy teljesítmény –, hogy mi történhetett. Tévedés ne essék, a film történeti adatokra épít: élt Luther, kezünkben van a 95 tétel, ismerjük az akkori pápák viselt dolgait, tudunk a reformáció különböző irányzatairól. De az akkori közeget, környezetet, az egyházi és társadalmi összgondolkodást nagyon nehéz visszaadni.

Éppen ezért a filmet úgy tekintem, mint egy kísérletet. Kísérletet arra, hogy történelmi megjelenítésben szembesítsen a múlttal, kiemelje Luther Márton személyét, aki a reformáció elindulásának kezdetén áll. Kétségtelen, hogy egyházi, vallási, történelmi szempontból kiemelkedő személyiség, akiről 1983-ban, születésének 500. évfordulóján II. János Pál pápa azt mondta, hogy ő „atyánk a hitben”.

Amit mindenképpen értékelek, az a radikalitás, vagyis az evangélium iránti feltétlen elkötelezettség. Kevesen ismerik Jézusnak azt a mondását, hogy a mennyek országa mindmáig erőszakot szenved, és hogy az erőszakosak mennek be oda (Mt 11,12). Itt valójában a feltétlen Krisztus-követésről van szó, amikor is az erőszakosak az elszántak, a meg nem alkuvók. Ez a gondolat végigkísérhető a filmben a Szentírás központi helyre való állításával. Szinte azonosulhatunk a főszereplővel, aki az igazságért, Krisztus és Isten ügyéért küzd.

Katolikus felfogás szerint azonban a teljes Krisztus (totus Christus) mindig Krisztus és az egyház. Jóllehet az egyháziaknak voltak és vannak bűneik, de maga az egyház „szent és szeplőtelen” (Ef 5,27; katolikus fordítás). Ezt a megkülönböztetést feltétlenül tudni és ismerni kell, mielőtt a filmet vagy akár a mai egyházat, egyházakat mérlegre tesszük. Júdás, de még Péter bűne sem minősítette az apostolok közösségét, az megmaradt az apostolok közösségének. Az egyéneknek, vagyis az egyháziaknak, az egyházhoz tartozóknak viszont vannak bűneik. A keresztényeknek/keresztyéneknek ezért nagy a felelősségük a tekintetben, hogy miként élnek, és hogyan mutatják be azt az egyházat, ahová tartoznak.

Voltak búcsúcédulák, és voltak viszszaélések, voltak helytelen ereklyetiszteletek, és maga az egyházi hatalom is túllépett a saját hatáskörén. Ez azonban nem minden egyházi személyre volt általánosan jellemző. Ebben az időben VI. Sándor mellett is voltak szent pápák, szent papok, szent szerzetesek és a világban élő szent nők, férfiak. Ezen a területen a film egészen biztosan csak a drámai kiemelés kedvéért általánosít, de a római egyháznak nem csak bűnei voltak.

Ötszáz év után már nem a szembenállás, hanem az egység keresése a keresztények közös útja. Bár a film a reformáció kori történelmi események bemutatásában befejezetlen, jó lett volna egy szöveges felirat a végén, mely felidézi a megbékélés számtalan kölcsönös gesztusát, többek között II. János Pál pápa magyarországi látogatása során a debreceni gályarabok emlékművének megkoszorúzását, valamint a katolikus egyházfő hivatalos és nyilvános, a római katolikus egyház nevében 2000-ben kimondott bocsánatkérését valamennyi, a lutheri reformáció egyházaihoz tartozó, protestáns testvérünkkel szemben.

Kránitz Mihály rektorhelyettes, Pázmány Péter Katolikus Egyetem