A hét témája

Az elmúlt télen, még a havazások kezdete előtt, amikor a Bükk rengetegében csak a szokásos téli ködök érkeztek meg az alkonyok csendjével, hallottam egy különös történetet.

Két évvel ezelőtt – így szól a legenda –, ősszel, a nagy vadászatok idején a kerületvezető vadász meglőtt egy régen áhított, gyönyörű gímszarvast. Évek óta figyelte a vad járását, pontosan ismerte minden útvonalát. Tudta, hogy ősszel, a bőgések idején hol tanyázik, távcsővel végignézte jó néhány csatáját hím társaival. Tudta: erre a vadra még várnia kell.

Aztán elérkezett a szarvas ideje. A vadász annak rendje-módja szerint megkapta a kilövési engedélyt. Előírás szerint társaival elindult a vadászatra. Övé volt a lövés joga. Aztán távcsöves puskáján át is jól látta, ahogyan a vad meg-megrándult; biztos volt benne, hogy a lövés talált.

Elindultak a meglőtt szarvas keresésére. Magas hegyek közt – ezt minden vadász tudja – a sebzett állat lefelé indul, mert lenn a völgyben vannak a patakok, ahol, ha vízhez jut, szerencsés esetben megmenekül…

A vadász társaival „átfésülte” az erdőrészt, amerre a szarvas futhatott. De hiába. Sehol egyetlen csepp vér. Ordított tehetetlen dühében. De hát biztos, hogy talált a lövés, látta. Az lehetetlen, hogy életben maradjon az állat. Másnap a környező vadászterületekről is hívott embereket. Szinte méterről méterre átvizsgálták a terepet a magasból le a mélyig, az ott folyó patak medréig, annak mentén is minden bokrot átkutattak.

A szarvasnak nyoma veszett. „Felejtse el – mondták a vadásztársak –, volt már ilyen.”

Új tavasz jött, új nyár, sok teendővel. A vadász tette a dolgát, de időnként újból és újból eszébe jutott a nemes gím, pedig már régen beletörődött az elvesztésébe. Csak a kíváncsiság sarkallta: mi történhetett valójában?

És eljött a következő tél. Nehéz volt a járás a süppedő sárban, jólesett megpihenni, és felnézni a fák körül kivillanó csillagos égre. Egy ilyen kora estén történt, hogy a vadász megszokott útját járva megpillantott a magasban lévő tisztáson „valamit”.

Nehezen akarta hinni, hogy amit lát, az valóság. Az ő szarvasa állt a mezőn, a holdfény keretezte, mélykék színű erdőben. Száz közül is felismerte volna! Gyönyörű agancskoronája valósággal belefúródott a hold ezüst fényébe…

„Hát él!” – ujjongott magában a vadász. Ebben a pillanatban ember volt csak, ember, és nem vadász, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból örült a találkozásnak. Egyetlen másodperc alatt megértette, hogy nem mindennapi lénnyel áll szemközt. Most megértett valamit: a szarvas csak egyetlen módon menekülhetett meg. Meg kellett szegnie az ösztönök szabályát. S erre csak a kivételesen nagy erejű vadak képesek.

A kapott halálos sebbel nem a szokványos utat futotta végig. Nem lefelé indult a patak irányába, bokrok hűvösébe… A lehetetlent választotta, a biztosan esélytelen utat. De az egyetlent, az élethez vezetőt.

„Igen, csak így történhetett” – nyugtázta magában a vadász. A szarvas fölfelé futott. Halálos lövéstől vérezve, lankadó erővel – és mégis felfelé. Oda, ahol senki nem kereste.

A vadász csak állt, és gyönyörködött a nemes vadban. Két éve még mindent odaadott volna értékes trófeájáért. És most? Örült, szívből örült, hogy újra ott látja a csillagos ég alatt. És biztosan tudta, hogy erre a szarvasra puska csövét többé senki nem emelheti.

Mint afféle ritka rege, jár a történet szájról szájra. Téli estéken megül egy-egy kályha melegénél, ahol emberek beszélgetnek erdei történetekről. Amelyek emberekkel estek meg. És egyszer egy különleges szarvasról, aki megszegte a törvényt…

Forrás: Vezess!, a Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület lapja