A hét témája

Sokáig nem szerettem a telet. Előre rázott a hideg, ha rágondoltam. Már az is fájt, ha hullani kezdtek a levelek, s vajmi keveset vigasztalt a gyönyörű színkavalkád. „Úgyis mindennek vége lesz” – suttogta a lelkem dideregve újra meg újra. „Hiába minden, jön a tél.” Beletörődő sóhajjal nyugtáztam csak a megmásíthatatlant.

Nem szerettem a telet. Kopár volt, rideg és zavarba ejtően lecsupaszító. Olyan halálszerű. Az ég felé meredő kopasz ágak olyanok, mint megannyi rémülten, rimánkodva magasba emelt kar. Védtelenség, dermedt, mozdulatlan hideg, és nincs folytatás.

Aztán egy reggel felkiáltott mellettem egy kisgyerek: „Odanézz! Madárfészek!” S amikor fölpillantottam, csoda tárult a szemem elé. Valóban ott lapult a szürke ághajlatban megbújva a csöppnyi menedék. Most megláthattam, amit három évszakon át rejtett a lomb: a fészek a kopasz faág tövébe simult. „Hát így óvtad meg őket, itt rejtőzött az oltalmuk!” – mosolyogtam a kopáran álló fára. És már örültem, mert megfejthettem a titkát. Azóta gyakran meglátom a madárfészkeket így télidőben.

Egy reggelen meg mindent zúzmarával fújt be a szél. Mint egy menyasszony teljes díszében, úgy tündökölt a hófehér kristályokba öltöztetett világ. A kerítések, ágak és füvek közt megbúvó lenge pókhálókra is csillogó gyöngysor gyűlt. Minden látható lett hát: rejtett csapdák és rejtett menedékek. Alattomos kelepcék és titkos jótétemények. Hirtelen olyan tisztán láthatóvá változott a világ: pókhálók és madárfészkek, megannyi rejtély – mindre fény derült. Didergető volt és félelmetes. Csak állt ott leleplezetten a csupasz világ.

De akkor szinte észrevétlenül, puhán, simogatóan hullni kezdett a hó. Táncoltak a finom puha pelyhek, s csak szállt alá az égi takaró. És jóságosan elfedett mindent.

Füller Tímea