Evangélikusok

Nevelő, lelkész, püspök, nyomdász. Mindezen tiszteletre méltó hivatal birtokában nem átallotta megszöktetni barátját a fogságból, később szorongatott helyzetében saját kezűleg reszelte el börtönének vasrácsát is. Botránykönyve miatt elűzték hivatalából. Hogy ki ő? Bornemisza Péter. A legtöbben talán Balassi Bálint nevelőjeként ismerik. És ha most azt gondolják, hogy ilyen tanárra nem bíznák csemetéjüket, ez csak azért lehetséges, mert nagyon keveset hallhattak róla. Méltatlanul elfeledett alakja ő a magyar művelődéstörténetnek.

Az egyik oldalról a német, a másikról a török támadja hazánkat. Belül a katolicizmus vívja végvári harcát a reformáció új irányzataival. Főurak állnak hol ide, hol oda, polgárok, nemesek cserélnek hitet meglepő sűrűséggel. A hadjáratok végigpusztítják az országot, időnként elemi erővel tör ki a pestis. 1541-ben a török elfoglalta Budát, Habsburg Ferdinánd birtokolja a Felvidéket, Erdélyben pedig Izabella királyné és Fráter György az úr. A zavaros viszonyok miatt gyakori, hogy gyermekek siratják szüleiket, vagy szülők keresik elveszett gyermekeiket.

Kassa „szelleme”

Bornemisza Péter sem élvezhette sokáig a békés családi életet, ugyanis szülei a török 1541-es hadjárata során eltűntek. Származásáról nincsenek biztos adatok, annyit tudunk csak, hogy a szülők vagyonos pesti polgárok lehettek, de az sincs kizárva, hogy nemesek voltak. A kis Péter ekkor hatéves volt. Valószínűleg valamelyik nemesi udvarba került apródnak vagy szolgáló diáknak. Hogy milyen neveltetésben volt része, az teljesen homályba vész; azt tudjuk, hogy tizennyolc éves korában talán már több éve tanul Kassán. Azok számára, akik a mai fiatalok neveletlenségét emlegetik, álljon itt tanulságul Bornemisza egykori diákcsínye, és ki-ki ítélje meg, hogy mennyit romlott azóta a fiatalság viselkedése. Az ifjú diákot ekkorra már megérinthette a reformáció szelleme, mert lepedőt öltve, kezében gyertyát tartva angyalként intette éjnek évadján a kassai várkapitányt arra, hogy hagyjon fel pápista szokásaival. Szegény kapitány először megijedt, aztán buzogánnyal jól eltángálta az ifjú hittérítőt. Bornemiszának távoznia kellett Kassáról.

1556-ban megint csak kellemetlenségei adódhattak, mert a korabeli fiatalemberek példáját követve vándorbotot ragadott, és tanulmányútra indult. Ekkor keletkezett az első magyar nyelvű világi témájú versünk, a Siralmas énnéköm című, amelyben Bornemisza azt panaszolja, hogy ellenségei üldözése miatt kénytelen távozni hazájából. Íme, a huszonöt éves fiatalember máris alkotott valamit, amiért diákok nemzedékei tanulják meg a nevét. Valószínű, hogy Itáliába visz az útja, talán megfordul Páduában, Velencében, esetleg még Németországban is.

1558-ban már Bécsben találkozhatunk vele mint az itt tanuló magyar deákok hangadójával. A lelkes diákok Ferdinánd király császárrá választására magyar nyelven előadott Elektrával készültek. Különös választás egy újdonsült uralkodót arra figyelmeztetni, hogy a zsarnokra az isteneken kívül egy földi halandó kardja is lesújthat. Talán mondanom sem kell, hogy a darabot Bornemisza fordította, és ültette át a 16. századi viszonyokra. Megszületett az első magyar dráma, amelynek színvonalát még sokáig nem tudták felülmúlni. Bornemisza protestáns hitéről már Kassán tanúságot tett; Bécsben tovább mélyült a lutheranizmus iránti elkötelezettsége. Bármily furcsa így utólag, de Bécs lakosságának nagy része ekkor lutheránus volt, sőt a trónörökös Rudolf herceg is a reformáció pártján állt. Bornemisza későbbi feljegyzéséből értesülünk arról, hogy diákszállásán már istentiszteletet tartott, ám mivel tilos volt az ilyesfajta nyilvános vallásgyakorlás, el kellett hagynia a várost.

Utcai zavargás

Ezúttal Magyaróváron telepedett le, és Huszár Gál nyomdájában kezdett el dolgozni. Huszár Gál ekkor már lelkészként és nyomdászként szolgálta a reformáció ügyét, és amikor Kassa városa meghívta prédikátorának, Bornemisza követte őt. Csakhogy a város főkapitánya elfogatta a mestert, és titokban el akarta őt szállíttatni. Már a szekér is előállott, amikor hirtelen utcai zavargás támadt, és Huszár Gál elmenekült. Valószínű, hogy Bornemisza készítette elő az utcai zűrzavart, és ő volt az, aki a foglyot a kibontott kemencefalon át megszöktette.

A következő esztendőket illetően megint csak bizonytalanságban vagyunk. 1564-ben akadunk csak nyomára, ezúttal Balassi János zólyomi várkapitány udvarában. Immáron prédikátorként működik, és az akkor kilenc-tíz éves Balassi Bálint nevelője. Nyugalmat itt sem lel, mert Oláh Miklós esztergomi érsek szorgalmasan dolgozik széthullott egyházmegyéje rendbetételén. Házkutatásokat tart, a polgárok gyanúsnak tűnő könyveit összegyűjteti, Bornemiszát pedig császári paranccsal Bécsbe idézteti. A vád oltárrontás és az úrvacsora kenyérrel való kiszolgáltatása. Nem esik bántódása, a továbbiakban háborítatlanul végzi szolgálatát. A vádiratból azonban megtudhatjuk, hogy ekkor már házas, és protestáns helyen szentelték pappá. Balassi János kíséretében számos helyen megfordult, valószínűleg megkülönböztetett helyzetben lehetett ura környezetében, mert az még az országgyűlésre is magával vitte.

„Legyen miről gondolkodni

az Isten félő híveknek”

Az 1569-es országgyűlésre Bornemisza már nagyszabású tervekkel érkezik. Pártfogókat és előfizetőket gyűjt egy egész évre szóló prédikációsorozat kiadásához. Erős hitűnek kellett lennie ahhoz, hogy belevágjon egy ezer forintot meghaladó költségű kötet kiadásába. (Huszár Gál évi fizetése ekkor huszonöt forint volt.) És a nemes urak a szolgálatára álltak. Népszerűsége abból is fakadhatott, hogy – pártfogójának nem kis rémületére – az országgyűlésen mindenütt prédikált. (Miksa császár a katolikus rendekre való tekintettel tiltotta a nyilvános protestáns vallásgyakorlatot.) Nagy napok voltak ezek Bornemisza számára! Prédikációin jelen voltak mindazok a főurak, akik a későbbiek folyamán támogatták több ezer lapos könyvsorozatát: Balassiak, Bánffyak, Dobó István, Török Ferenc, Julius Salm gróf, Ungnád Kristóf, Nádasdi Ferenc. Őt nem érte bántódás, de Balassi Jánost és Dobó Istvánt letartóztatták összeesküvés vádjával. Balassi István a felesége segítségével Lengyelországba szökött, Bornemiszának nem volt hát maradása Zólyomban.

A következő év már a Vág menti Galgócon találja, ahol Julius Salm gróf prédikátora lesz. Rengeteg reformátori munkája mellett jut ideje prédikációs kötetei (posztillák) kiadásának megkezdésére is. Az egyházi esztendő rendje szerint kiadott igeszakaszokról prédikál, segítve ezzel azokat a szerényebb képességű lelkészeket, akik maguk csak nehezen szerkesztenének össze egy-egy igehirdetést.

Bornemisza posztillái valóságos enciklopédiái a kornak. Dogmatikai, etikai, egyháztörténeti ismereteket tartalmaznak, és ugyanakkor kiváló forrásai a művelődéstörténetnek, a néprajznak. Remekül bemutatják – persze negatív példaként – a korabeli ráolvasásokat, varázslásokat, játékokat, táncokat, ivási szokásokat. Illusztrációként számos széphistóriát, legendát, babonát ismerhetünk meg. Csak ízelítőként említem az egyik ilyet: azt a csodálatos esetet, amikor is két, Törökországot megjárt követ a mezőn egy szarvakkal ellátott emberrel találkozott, aki elmesélte a hüledezőknek, hogy ő Magyarország érseke volt, de gonoszul viselte hivatalát, és most már itt pásztorkodik Istennek. Az érdekességek mellett ne feledkezzünk meg a posztillák valódi céljáról: az anyanyelvű igehirdetésről. Buzdít, korhol, fenyeget – mikor mire van szükség.

Rend a lelke mindennek

1572-ben a prédikátort patrónusai áthívták a szomszédos Semptére. Folytatja lelkipásztori és egyházszervező tevékenységét. Nemcsak tömegnek prédikál, hanem egyéni lelkigondozást is végez, nem nézve, hogy gazdaggal vagy szegénnyel van-e dolga. Kunyhóba, kastélyba egyaránt elmegy, és ott együtt imádkozik a betegekkel, gyóntatja a rászorulókat. Mindenkor fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az úrvacsorát előzze meg gyónás. Kiad egy egyházi rendtartást is. Óriási szükség volt erre, hiszen a reformáció megváltoztatta a régi istentiszteleti szokásokat, az igehirdetés került a középpontba, de a gyülekezet jó rendjéhez továbbra is szükség volt szabályokra. Intézkedik a házasságkötés, a keresztelés, a temetés rendjéről, az egyházfegyelem kérdéseivel kapcsolatban pedig tanácsokkal látja el a prédikátorokat. „A prédikátor az Ígével feddjen, azután egynéhány Isten félő igaz tanyító személyek ítéljék meg a meg nem térőket, végül pedig a világi fejedelmek mind tűzzel, vízzel, kővel, pálcával, vesszővel feddjék őket” – írja.

Éles hangon szól a feladatukat rosszul ellátó prédikátorokról: „Sok prédikátorok el tunyulnak az ő tisztekben, kik nem az Isten tisztességéjért és nem a közösség lelki épületiért, hanem csak az fizetésért vötték fel az prédikátorságot és szokásból níha-níha prédikálnak ásítva és kelletlenül.” A tisztánlátáshoz meg kell említeni azt is, hogy a korabeli prédikátorok – protestánsok és katolikusok egyaránt – nem dicsérik, tömjénezik pártjukat, hanem a hibákat elsősorban saját házuk táján keresik. (Aztán természetesen a másik fél portáján is. A hitviták gyakran nem is egymás teológiai nézeteinek vitatásából állnak, hanem a másik fél erkölcseit állítják pellengérre.)

A kiközösített püspök

Nem sokkal Semptére költözése után Bornemisza összeütközésbe kerül Verancsics Antallal, az esztergomi érsekkel. Ennek az egyik oka az, hogy a környékbeli protestáns főurak Bornemisza biztatására rendre megtagadták, hogy tizedet fizessenek a katolikus egyháznak. A sok zaklatás közepette a prédikátor jelentős vállalkozásba fog. Patrónusainak anyagi támogatásával könyvnyomtató műhelyt szerez, és immáron maga adja ki posztilláit. Hihetetlen ütemben folyt az iratok kiadása; ily nagyfokú nyomtató tevékenység egyedülálló a korban.

Azért is csodálatra méltó ez a munka, mert 1574-től már mint szuperintendens írja alá a leveleit, tehát püspöki feladatokat lát el a környéken. Nem tudjuk pontosan, hogy ki ruházta rá ezt a tisztséget, és milyen területre terjedt ki joghatósága, az azonban biztos, hogy nem kis feladatot jelentett. Eddigi munkásságát ismerve, azt hiszem, már senki sem csodálkozik, hogy őt jelölték erre a posztra, hiszen átfogó műveltségével messze kimagaslott a prédikátorok közül. Ekkorra már főrangú házak keresett tanácsadója, kegyes nagyasszonyok hívatják váraikba. Ő pedig nem gáláns udvari abbé, hanem kemény szavú igehirdető, aki csöppet sem titkolja véleményét, és szigorúan a vétkesek fejére olvassa a bűnöket, bármilyen magas rangúak legyenek is.

Híre már külföldre is eljutott, német és cseh diákok, prédikátorok keresték meg, és egész kis udvartartás alakult ki körülötte. Legfontosabb püspöki feladatának a környék misszionálását tartotta, különös tekintettel Nagyszombatra. Ebben a városban azonban a katolikus egyház minden eszközt megragadott, hogy birtokon belül maradjon, nem riadt vissza még az erőszak alkalmazásától sem. Verancsics halála után Telegdi Miklós erélyesen kezdte összefogni a katolikus egyházat. Bornemiszában méltó ellenfelére akadt. Amikor a hitviták stílusáról és hangneméről beszélünk, meg kell jegyeznünk, hogy sem Bornemisza, sem Telegdi nem tagadta meg korát, mégis megállapítható, hogy sokkal mérsékeltebb hangot használtak, mint kortársaik. Ám vitáikban mégis előfordulnak a következőhöz hasonló mondatok: „Vesszenek azok, kik majom módra papot szentelvén őkis reájok fújnak, mintha büdös lehelletekkel Szent Lelket adhatnának.” Amikor a szuperintendens nem jelent meg az inkvizíció széke előtt, Telegdi kizárta őt a katolikus egyházból. Az persze nem valószínű, hogy lutheránusként ez Bornemiszának főfájást okozott volna.

A reformáció hívei minden küzdelem ellenére mégis csatát vesztettek, mert az új uralkodó, II. Rudolf 1577-ben megtiltotta a lutheránusok szabad vallásgyakorlatát. Telegdi nem elégedett meg ennyivel: elérte azt is, hogy Bornemiszát elűzte Semptéről, sőt maga ír arról, hogy a lutheránus prédikátor életére tör.

A pletyka kísértése

Bármilyen elkeseredetten folyt is a harc Nagyszombat birtoklásáért, Bornemisza igazi csatái ez idő tájt a belső küzdőtereken zajlottak. 1576-ban öt gyermeke és harmadik felesége halt meg pestisben, és a gyász mellett komoly harcot vívott lelkében az ördöggel. Hogy megértsük lelkületét, ismernünk kell a kor emberének gondolkodásmódját. Hisznek abban, hogy az ördög különféleképpen kísérti az embert, és hogy a hit fegyverével fel lehet venni vele a harcot. Németországban a század második felében komoly ördögirodalom jött létre, melyben a szerzők élvezettel sorolták a bűnök különböző fajtáit, melyekkel az ördög el akarja veszejteni az embert.

Bornemisza belső küzdelmének terméke az Ördögi kísírtetek című mű, amelyet 1578-ban még Semptén jelentetett meg. Az írás általános felháborodást keltett, mert szerzője nyers szókimondással idézte maga és mások bűneit. Célja az volt, hogy óvatosságra intse a jámbor lelkeket; ennek érdekében összeszedte az ókorból, az egyháztörténetből, a szépirodalomból, a korabeli botránykrónikákból mindazt, amit a „szörnyű undokságokról és paráznaságokról” talált. Különös élvezettel sorolja a „Ne paráználkodj” parancsolat elleni vétségeket. Pletykálkodó kedve olyan méreteket ölt, hogy írásba foglalja kortársai viselt dolgait is, nem tagadva az illető nevét sem. Dobó István fukarsága, Telegdi félrelépései, Sztárai Mihály haragja mind pennájára kerül. Hogy fogalmat alkothassunk stílusáról, íme egy példa: „Röttenetes dolgokat sok ezert hallottam sok klastrombéliekről, barátokról, apácákról, jézsuitákról, káptalanságról, papokról, kik külső szüzességeket mutogatván, ezerszer undokabbak voltak az sodomabélieknél, mert apró fírfiúgyermecskékkel, sok móddal, sokan szamár barommal undokoskodtak, némely tehénnel, borjúval, némely disznó és eb barommal. (…) Az elromlott klastromokba az apácáknak árnyékszékeket rakva találták mindenütt apró gyermek csontjaival. Jaj, ki vak volt ez világ!” Az írás óriási port kavart. Nem nehéz elképzelni, hogy mit szóltak mindazok, akik nyomtatásban látták viszont takargatott bűneiket.

Bornemisza magára haragította korábbi támogatóit is. Patrónusa, Julius Salm gróf is ellene fordult, és kiutasította birtokáról. Rövid bujdosás után mégis talált magának újabb védelmezőt: Balassi István fogadta be Detrekő várába. Itt nyomtatja ki posztillás gyűjteményének utolsó kötetét. Csak találgatni tudjuk, hogy ezek után miért ment fel mégis Bécsbe, ahol Balassi István házában rátörtek és letartóztatták. Leleményessége itt sem hagyta cserben: elreszelte börtönének vasrácsát, és kiugrott az ablakon. Valószínűleg szökés közben megsérült, de az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie üldözői elől. Nagy titokban visszatért Detrekő várába, és a faluban folytatta lelkipásztori munkáját. Lendülete ennyi megpróbáltatás után sem hagyta el, a Biblia magyarra fordítását szorgalmazta. Erre már nem maradt ideje, de egy énekeskönyvet még sikerült kiadnia. 1584-ben meghalt. Balassi István nagy tisztességgel temette el őt Detrekő várában.

Sajnos egyetlen kép sem maradt róla, külsejére vonatkozólag elejtett megjegyzésekre vagyunk utalva. Zömök termetű, alacsony embernek képzelhetjük, a korabeli prédikátorok szokása szerint szakállal, bajusszal, egyszerű zsinóros ruhában. Arcán a sok munka, küzdelem, menekülés mély barázdákat hagyhatott. Szilárdan hitte, hogy őt Isten üstökön ragadta, választott eszközévé tette. Isten szolgájaként önérzetes, de ha arról van szó, hogy saját kísértéseiről, bűneiről szóljon, hát ezt is megteszi. Páratlan szívósságát bizonyítja, hogy az üldöztetések ellenére sem hagyott fel választott hivatásával. Írásai nemcsak a magyar evangélikus egyház féltve őrzött iratai, hanem a magyar művelődéstörténet fontos dokumentumai is.

Jánosi Vali