Élő víz
Egy elszalasztott bizonyságtétel
Fiatal lányként egy nyári gyenesdiási konferencián a következő igét kaptam egy kézírásos kis papíron: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt…” (2Tim 1,8a) Először nem értettem az üzenetét, azt, hogy mit is mulasztottam el tizenöt évesen, de tény, hogy mellbe vágott a megszólítás.
Később eszembe jutott, hogy a bibliaköri foglalkozásokon sohasem szólaltam meg, de nagyon odafigyeltem mások megnyilvánulásaira. Akkor még nem tudtam azonosulni ezzel az igével, még nem vált bennem élővé, nem tudtam mit kezdeni vele. Sok időnek kellett eltelnie, amíg bizonyságot tettem arról, hogy életemet Isten vezeti, s nem hogy nem szégyelltem, hanem kényszert éreztem, hogy minden lehetséges alkalommal beszéljek róla, mert ki kellett mondanom: Isten szeret és vezet.
Néhány napja történt valami, ami miatt most mégis szégyellem magam. Egy súlyos beteget látogattam meg a kórházban az egyik barátnőmmel. Észleltem, hogy a betegnek nem sok lehet hátra a földi létből. Szerettem volna beszélni neki Istenről, hogy magával vihesse szavaimat, s halála előtt még legyen egy kis ideje felkészülni a nagy útra. Jeleztem szándékomat a barátnőmnek, aki elhúzott az ágytól, és azt mondta: „Ne tedd, mert ő nem »olyan«, mindig csak a maga erejére támaszkodott.” Hallgattam a barátnőmre, gyáván megfutamodtam. Két hét múlva az illető meghalt; csak egy mondatot kellett volna a fülébe súgnom: „Indulj el Isten felé, ő veled van!”
Ha birtokosai vagyunk az örömhírnek, tovább kell adnunk akár „alkalmatlan” időben is – ebben a kérdésben ne legyünk szemérmesek, szerények vagy úgymond tapintatosak. Imádkozzunk minden földi halandóval: „Uram, készíts fel, hogy készen legyek, amikor hazahívsz… Maradj velem is, mert nehéz a küszöbön átlépnem. Ne bűneimre tekints, hanem Fiadra, Jézus Krisztusra, és érette ajándékozz meg örök élettel!” (Hennezel–Leloup: A halál művészete)
Csaba Piroska