Evangélikusok

Az Evangélikus Élet 2004. december 12-i számában Gregersen Gudbrand norvég származású, ám tehetségével a 19. században Magyarországon is maradandót alkotó evangélikus építőmester emléktáblájának Lónyay utcai avatásáról emlékezett meg Sánta Anikó. Megírta, hogy „voltak olyan idők, amikor Gregersen Gudbrand neve nem csengett jól a hatalom számára”. Ez olyannyira igaz, hogy az ötvenes években az építőmester unokája, Berkó Antalné Gregersen Asztrid és lánya, Carmen is a kitelepítendők listájára került. Az utóbbit, kedves rokonunkat arra kértem, hogy emlékezzen vissza ezekre a nehéz időkre.

– Édesapám, aki tábornoki rangban katonaorvosként szolgált, 1938-ban meghalt, de annyi év után mégis az ő neve szerepelt indokként a kitelepítési papíron. Természetesen ehhez a Gregersen családhoz való tartozás is hozzájárult – kezdi felidézni emlékeit.

– Miként zajlott a kitelepítésetek?

– 1951-ben a mamámmal laktam. Június 22-én éjjel hozták a kitelepítési végzést. Huszonnégy óránk maradt a kiköltözésre. Akkor a régi ötszobás lakásunkból már csak egy szobát lakhattunk. Ingóságaink közül amit lehetett, Pál testvéremék gyorsan a saját otthonukba szállították; volt, aminek a megőrzését a szomszédok vállalták. Ezek a holmijaink az amnesztia után is megmaradtak, de minden más elveszett.

– Hová kerültetek, és hogyan éltetek kitelepítettként?

– 1953. augusztus végéig a Bihar megyei Sápot jelölték ki tartózkodási helyünknek, ahol mezőgazdasági munkásként dolgoztam. El kell mondanom, hogy életem legszebb, igazán meghitt, bensőséges karácsonyát itt éltem át a mamámmal. Egy gazdasági vályogépületben a tyúkól és az istálló között volt a kamrából átalakított szállásunk, jó, egészséges istállóillattal. A tanyán, ahol laktunk, a gazdának eredetileg öt szobája volt. Egyet meghagytak neki, az elvett négy szobába, a sütőházba, a tejkamrába és a mi istállónkba pedig huszonegy személyt helyeztek el. Volt az ajtónkra akasztva egy sárga függöny, amelyet egy kiscsikó lerágott. Biztosan azt hitte, hogy ennivaló. Karácsonykor a gazdáéknál, a ház konyhájában gyűltünk össze boldog ünnepet kívánni, aztán ment ki-ki a saját helyére. Így mi is az istálló mellé. Nekünk karácsonyfánk is volt. Díszeket készítettünk, és gyertyát is öntöttünk. A petróleumlámpánk alatt volt egy Jézus születésére emlékeztető kép. Karácsonyi dalokat énekeltünk, és elolvastuk az evangéliumot. Egyáltalán nem volt szomorúság a szívünkben, hanem az ember egészen átadhatta magát annak, amit ez az este igazán jelent. Jobban, mint a többiek, bent a szobákban. Hiszen ők nem érezhették át azt, amit mi az istállóban.

– Egyházi emberekkel kapcsolatba kerülhettetek-e?

– Igen. Az egyik családhoz megérkezett egy ferences rokon, és az ünnepnapokon nálunk is mondott misét. Akkor már egy kicsit bátrabb volt mindenki, így többen gyűltünk össze. Persze ennek a híre eljutott a rendőrökhöz, és ketten kijöttek az őrsről beszélni a gazdával. Végül engedélyeztek húsz perc együttlétet, de utána nem volt szabad egyszerre hazamenni, csak kettesével, nehogy feltűnést keltsünk. Általában éjszaka jöttek a rendőrök, de ha az ember nem félt, és nem volt velük barátságtalan, ők is emberségesek voltak. Később ismeretségbe kerültünk a bárándi plébánossal. Ő, szegény, sokszor csak úgy szolgáltathatta ki az oltáriszentséget, hogy a vasúti váróteremben úgy tett, mintha újságot olvasna, és a gyónni, áldozni kívánók egyenként leültek vele szemben. Ilyen idők voltak azok.

– A katolikus papon kívül más lelkésszel is volt kapcsolatotok?

– A helybeliek leginkább reformátusok voltak, és szorgalmasan látogatták az istentiszteleteket. Édesanyám rögtön megtalálta a kapcsolatot a lelkészükkel, hamarosan könyveket is kaptunk kölcsön tőle. Ez nagyon sokat jelentett számunkra azokban a nehéz időkben. Rendeztünk szavalóesteket, amit csak szűk körben engedélyeztek. De a társasjátékozást betiltották, mert „túl sokat és zajosan” nevettünk.

– Gondolom, időnként problémák adódtak a neved miatt…

– Így igaz. Az egyik eset meglehetősen mulatságos: valamelyik szomszéd városban a katonaságnál összeírták a kitelepítettek neveit, de azzal, hogy Berkó Carmen, nem tudtak mit kezdeni. Így hát kiküldtek a nevemre is egy behívót Berkó Herman néven. Én éppen dolgoztam, ezért a mamám ment be a tanácselnökhöz, akinek szintén érdekes neve volt, Láda elvtársnak hívták. Szerencsére ő ismert engem, és tudta, hogy lány vagyok. Rögtön felhívta a honvédséget – persze édesanyám költségén –, hogy ezt elmagyarázza. Alig akarták elhinni neki, de a végén szerencsére mégsem kellett bevonulnom katonának. Szóval volt humor is!

– Úgy tudom, hogy 1953 nyarán, az amnesztia után sem jöhettetek vissza régi otthonotokba.

– Budapestet csak hatvan kilométerre volt szabad megközelítenünk, így én hol a testvéreméknél, hol pedig Gödöllőn, egy ismerősünk szerszámos kamrájában aludtam hónapokig. Végül Máriabesnyőn kaptunk egy szobát, innen mentem férjhez. Férjem révén sikerült később egy házrészbe költöznünk Rákospalotán.

Ez a néhány sor kísérlet csupán egy család történetének tárgyilagos felidézésére. Példaértékű és tanulságos, ahogyan egy élő hitű ember visszaemlékezik a nehéz évekre, sokunk életének egy időszakára. Tanuljunk belőle.

Bolla Árpád