evél&levél

Évtizedek óta előfizetője és olvasója vagyok az Evangélikus Életnek, s szinte a szemem előtt ment végbe a lap fejlődése.

Mindig nagyon várom a lapot, mint ahogy vártam akkor is, amikor az még abban a bizonyos negyven évben négy oldalból, azaz két lapból állt. Számomra akkor is örömhírt hozott egyházunkról, erőt adott, és ez most is így van!

Hogy miért szeretem ezt az újságot? Szeretem, mert missziót teljesít, mert nyitott mások felé, mert nem egyoldalúan ítél meg fontos kérdéseket.

Számomra sokat jelent például az Új nap – új kegyelem, hisz ez a napi igeolvasáshoz, elcsendesedéshez ad segítséget, nem beszélve arról a néhány mondatról, amely az igeszakasz továbbgondolását segíti. (Bár meg kell, hogy jegyezzem: a néhány mondat néha valóban csak néhány, és túl rövid.)

Ugyancsak fontos számomra a vasárnapra rendelt igeszakaszok magyarázata, de leköt az Élő víz rovat mindenkori mondanivalója is. Folytathatnám e sort, de nem teszem, mert túl hosszúra sikeredne levelem. Egyszóval az első betűtől az utolsóig mindent elolvasok, mert minden érdekel, minden sora leköt!

A 2004. december 3-i szám 9. oldalán megjelent Szántó Vilmosné Mosoly című írása. Egyetértve az abban foglaltakkal, megragadott ez a mondat: „És ne fukarkodjunk a mosollyal azok között, akik között hétköznapjainkat éljük.” Úgy éreztem, ehhez kapcsolódik az a kis „értékelés” is, amelyet egy hívő testvértől kaptam pár éve:

A mosoly értéke

Semmibe se kerül, de sokat ad. Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy pillanatig él csak, de emléke örökké megmarad.

Senki sem olyan gazdag, hogy meglenne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.

Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot, és a barátság biztos jele. Nyugalom a megfáradtaknak, napfény a csüggedőknek, világosság a szomorkodóknak, és a természet legjobb orvossága a bajok ellen.

Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni, mert nem áru. Csak önként lehet adni.

És ha a karácsonyi vásár utolsó rohamában valaki már túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon, kérünk, hogy legalább te mosolyogj rá. Mert senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már nem tud mosolyogni.

Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak, s örülök, ha ezzel a kis írással kiegészíthettem Szántó Vilmosné testvérem cikkét. Ehhez még annyit: bizony nagyon hiányzik életünkből a mosoly. Igaza van a cikk írójának: „…Jézusnak egész biztosan mindig volt mosoly a tekintetében”, hiszen „benne Isten szeretete testesült meg”.

Erős vár a mi Istenünk! Tisztelettel:

Korossy József (Szekszárd)