Egyházunk egy-két hete

Régi bölcsesség: a pénz csak akkor jelent gondot, ha nincs – vagy ha van. Az egyház a 20. században megtapasztalta e mondat morbid igazságát. A négy évtizedes egyházkorlátozó diktatúra alapvető módszere volt, hogy az egyházat megfosztotta vagyonától, és az állami költségvetésen keresztül finanszírozta az egyház megengedett működését. Ez a „módszer” eleve garantálta az egyház függőségét, kényszerű alkalmazkodását. Más kérdés, hogy mégis lehettünk tanúi máig ható hitvalló magatartásnak.

Az egyház és az állam szétválasztásának alkotmányos elvén túl (ezt fejezi ki az 1990. évi iv. törvény) a közelmúlt említett gyakorlata is szerepet játszik abban, hogy mind egyházi, mind állami oldalról permanens a törekvés arra, hogy az egyház költségvetése független legyen a közvetlen állami akarattól – értsd: az aktuálpolitikától. Az egyházat megillető anyagiak automatizmusok révén – lehetőleg az állampolgári akarat, a társadalmi igény beépítésével – kerüljenek rendeltetési helyükre.

Ez a helyzet az egyházak közszolgálati funkciói esetén, amikor állami feladat – közoktatás, felsőoktatás, egészségügy, szociális szféra – ellátásában vesznek részt, illetve azt vállalják át. A szektorsemleges normatív támogatás így valójában nem az egyházat, hanem a tevékenységet honorálja. Mégis az a tény, hogy ezek a jelentős összegek is megjelennek az egyházakhoz jutó állami pénzek összegzésekor, alkalmas – tájékozatlan és kevésbé jóindulatú megközelítéskor – egyházellenes indulatok gerjesztésére. Pedig az egyház ezen funkciói esetében egyértelmű a valós társadalmi igény, amely – az egészségügyben és a szociális szférában bizonyosan – nagyobb is annál, mint amely súlyt ezeken a területeken az egyházak jelenleg képviselnek. Bizonyos például, hogy az egészségügy feszültségeinek az enyhítésében jelentős egyházi tartalékok lennének mozgósíthatók.

A viták középpontjában az elnevezésében is szerencsétlen „hitéleti oktatás” kérdése áll. Ez esetben egyszerűen az egyházat megillető működési támogatásról van szó. Ennek indoka, hogy a rendszerváltozást követően az egyházak nem kapták vissza vagyonukat, ezt pótolná, pótolja a különböző technikákkal kialakított működési támogatás. Minden demokratikus kormány az egyházakat illetően pozitívan ítéli meg ezt az ügyet, mégsem alakult ki hosszú távú, megnyugtató gyakorlat, bár kétségtelen, hogy az egyszázalékos rendszer és a korábbi egyházi ingatlanok egy része után fizetett járadék ebbe az irányba mutat.

Az egyházak kommunikációs tevékenységén is múlik, hogy a jövedelemadó-felajánlás lehetősége az eddiginél teljesebben érvényesüljön. Ez az anyagiakon túl is fontos, mert közismert, hogy ezen adatból is következtetnek az egyházak társadalmi beágyazottságára.

A miniszterelnök elhíresült vatikáni nyilatkozata, melyben a katolikus egyház politikai szereplését bírálta, szemlátomást mozgásba hozta a közéletben az egyházi témákat, így az egyházfinanszírozást is. Elhangzott olyan javaslat, hogy az egy százalék legyen két százalék, sőt ezt még szorozzák fel az egyházhoz kötődő, erről nyilatkozó nyugdíjasok és a még nem adózó fiatalok számával. Ugyanakkor ez a javaslat megszüntetné az úgymond egyházi „privilégiumokat”, a kistelepülési támogatást, a hitoktatás finanszírozását, bizonyos adó- és tb-kedvezményeket. Az egyenleg az egyházakat illető összegnek a mintegy tizenhétmilliárdos csökkenése lenne. Elsősorban mégsem a pénzről van szó, illetve nem lenne helyes kizárólag az anyagi előnyök és hátrányok oldaláról közelíteni az ügyhöz.

Szakszerű, türelmes tárgyalásokra van szükség – tegyük hozzá: a politikai megfontolások kizárásával. Ez valójában illúzió; nyomon követhető, hogy a különböző politikai oldalak – természetesen alapvetően különböző attitűdjük érvényesítésével – elsősorban politikai elemzések alapján foglalnak állást egy-egy egyházi, különösen finanszírozási ügyben! Szomorú, hogy a társadalom megosztottsága itt is kitapintható. Vannak, akik szinte kritikátlanul helyeselnék az egyházak anyagi támogatását, és vannak, akik a közszolgálati funkció normatív támogatását is megvonnák. A két szélsőség között persze számos variáció előfordul.

Magam úgy vélem, hogy az egyházaknak az elmúlt másfél évtizedben nyújtott teljesítménye kellő erkölcsi és szakmai alapot nyújt arra, hogy a vonatkozó törvények szellemében egyenrangú partnerként tárgyaljanak meg minden ügyet az állam, illetékes képviselőivel. Szándékosan használtam a „teljesítmény” kifejezést, jelezve, hogy nem adományról van szó, hanem valós értékek elismeréséről. A közszolgálati funkciók mérhetők, de a legfontosabb, az egyházak szinte „utolsó mohikán szerepe” – vagyis hogy az erkölcsi értékek vállalását, védelmét, az áldozat- és tehervállaló, autonóm életvezetést közvetíti egy egészen más értékrendet magáévá tévő és ennek következményeit, nyavalyáit szenvedő társadalomban – egyszerűen nem fizethető meg.

A túlpolitizáltságra jellemző – azt szokták mondani, az élet a legjobb rendező – a finanszírozási ügyek legújabb fejezete. Még az Antall-kormány idején született meg az egyházi ingatlanok rendezéséről intézkedő törvény (1991. évi xxxii. tv.). Ennek lényege, hogy az egyház bizonyos állami és önkormányzati ingatlanokat – amelyek a diktatúra előtt egyházi tulajdonban voltak – természetben vagy pénzben visszakap. Ha természetben történik a kárpótlás, akkor az önkormányzatot illeti meg a pénzbeni kártalanítás. Az ingatlanok visszaigénylése konkrét funkcióra – gyülekezeti ház, iskola, óvoda stb. – lehetséges. Az eredeti törvény 2001-ig rendelte el a végrehajtást. A Horn-kormány a költségvetés gondjaira is hivatkozva kitolta a határidőt 2011-ig. Ettől fogva élt a törekvés – amelyet az egyházak is szorgalmaztak –, hogy valamilyen úton forrást teremtve mégis előbb valósuljon meg érdemben az ingatlanrendezés. Főként Platthy Iván akkori egyházügyi államtitkárnak volt erre vonatkozó elképzelése. Lényegében az ő gondolatai alapján kialakított javaslatot kapták meg most az egyházak egy hosszabb egyeztetési folyamat eredményeképpen. Ez lehetővé teszi, hogy az egyházak már 2006-ban visszakapják a szóban forgó épületeket, illetve hozzájussanak a pénzbeni kártalanításhoz.

A tárgyalás során hangsúlyoztuk, hogy csak olyan megoldást tudunk elképzelni, amelynek következményeként nem kerülünk adós helyzetbe – tekintettel arra, hogy nyilvánvaló volt: csak pénzintézet bevonásával valósítható meg a koncepció.

A javaslatot a közeljövőben tárgyalja egyházunk illetékes testülete, az Országos Presbitérium. Arról kell dönteni, hogy kívánjuk-e ezt a megoldást: elfogadjuk-e, hogy egy pénzintézet megveszi az egyház követelését, és a továbbiakban az intézet érvényesíti ezt az állam felé? Ezzel együtt járna, hogy az állam évente nem az egyháznak, hanem a pénzintézetnek fizetné ki az eleve tervezett összeget, hiszen az egyház már hozzájutott ingatlanjaihoz, illetve pénzéhez. E javaslat mellett szól, hogy – mint a klasszikus közmondásból tudjuk – kétszer ad, ki gyorsan ad. De felmerültek aggályok is: nincs elég forrás az átvett épületek felújítására, karbantartására; továbbá ismeretes, hogy megszűnt az áfa-visszaigénylés lehetősége is.

Sajnos a túlpolitizáltság is megfigyelhető. Van olyan vélekedés, hogy a rendezés túl nagy sikert jelentene a kormánynak. Mások azt hangoztatják, hogy az elutasítás politikai hiba lenne, gyengítené az egyházak jövőbeli tárgyalási pozícióit. Valamennyire megnehezíti az elutasító álláspont képviseletét, hogy az egyházak eddig kifogásolták, hogy az idei költségvetésben nincs forrás a rendezésre. Kompromisszum is elképzelhető: az, hogy a megállapodás csak az ingatlanok egy részére terjedjen ki.

Bízunk abban, hogy az Országos Presbitérium józan szakmai megfontolások alapján dönt majd. A negatív döntésnek nincs folytatása. Pozitív döntés esetén szükséges minden érintett gyülekezet állásfoglalása, hiszen az Országos Presbitérium elvi döntést hoz, ám mindenki maga rendelkezik a tulajdonáról.

Frenkl Róbert