Keresztény szemmel

Ismerek olyan középiskolásokat, akik szinte „belefeszülnek” a tanulásba. Nemcsak az elmúlt néhány hétben, a kitűnő félévi eredmény elérése érdekében, hanem év közben is, rendületlenül. Bár még tizennyolc évesek sincsenek, sokszor késő estig gyötrik magukat, sőt hajnalban is felkelnek, hogy újra átnézzék az anyagot. Sokan néha sírnak, mert teljesíthetetlennek tűnnek számukra a követelmények (előfordul, hogy egy nap három-négy dolgozatot is írnak). A tanuláshoz való ilyen viszonyulás hátterében egy belső kényszer áll, amely arra sarkallja ezeket a fiatalokat – nemcsak középiskolások, hanem egyetemisták is vannak köztük –, hogy a rájuk rótt feladatokat maximálisan teljesítsék. Az ezzel járó túl sok stressz azonban végül megbetegedéshez vezethet. Az orvosok például azt tapasztalják, hogy az epekő kialakulása – e folyamatban a túlterhelés és a feszültség is szerepet játszik – ma többségükben tizenkilenc–huszonkét éveseket érint, pedig korábban az ötven-hatvan évesek betegsége volt. Dr. Antalfai Márta pszichológussal, a Lelki Egészségvédő Alapítvány elnökével a tanuláskényszertől szenvedő fiatalokról beszélgettem.

– Mi áll a kényszeres tanulás hátterében?

– A kényszeres tanulás legtöbbször a külső elvárások hatására alakul ki. Az aktivitásra, cselekvésre való belső késztetés kisgyermekkorban – körülbelül kétéves korban – jelenik meg a fejlődés elengedhetetlen feltételeként. Ahhoz, hogy egy gyermek megfogjon egy számára érdekes tárgyat, vagy hogy elinduljon valamely célpont felé, belső motivációra van szüksége. A belülről eredő késztetések segítségével ismerheti meg környezetét. A felnőtt világ jó szándékkal óvja a gyermeket ebben a megismerési folyamatban, a túlóvás azonban beszűkítheti a kicsikben levő kíváncsiságot, a felfedezési vágyat. A szülő felelőssége, hogy megfelelő irányba terelje gyermeke belső indíttatású cselekedeteit. Sok esetben pusztán kényelmi szempontból túlkorlátozó a szülő. Fontos, hogy a puszta tiltás helyett lehetőleg a belátáson legyen a hangsúly. Ehhez több foglalkozásra és törődésre van szükség, hogy ne törjön meg a gyermek akarata, belső indíttatású cselekvése, hanem módosuljon, azaz a külvilághoz, a realitáshoz igazodjon. A szülőnek partnernek kell lennie gyermeke ismeretszerzési folyamatában.

– Hol csúszik félre a szülők jó szándéka?

– Ott, amikor a szülőnek egyedül az a fontos, hogy jól teljesítsen a gyermeke, mivel ekkor a tanulás körét egyedül az iskolára szűkíti le. Ez az egyoldalú elvárás visszafogja a gyermeket, azaz fejlődését egy irányba, csak a tanulásra, azaz a kognitív ismeretek elsajátítására szorítja. Sok szülő csak akkor fogadja el gyermekét, ha kitűnő jegyet hoz haza; már egy négyes osztályzatért is rossz szemmel néz rá. Az így nevelkedő gyermek akarati élete beszűkül, egyirányúvá válik. Praxisomban sok tizennégy–húsz éves panaszkodik így: „Otthon semmi nem volt elég jó…” Szüleik maximalistának nevelték őket, elérhetetlenül magasra tették a mércét. Ez gyakran abból ered, hogy nem tudják elfogadni gyermeküket olyannak, amilyen az valójában. Az ilyen szülők esetében gyakran saját maguk elfogadásával is probléma van, nemegyszer kisebbrendűségi érzésben szenvednek. Az irreális szülői elvárások hatására eljut a gyermek oda, hogy csak tanul és tanul… Amikor tizennyolc éves lesz, és ki sem mozdul otthonról, a szülő unszolni kezdi, hogy barátkozzon, menjen társaságba, ám észre sem veszi, hogy az nincs is neki. A szülői nógatásra az a gyermek válasza, hogy még intenzívebben tanul. Ez az idegrendszer paradox válasza, hiszen amikor barátokhoz szeretett volna menni vagy a tanulás helyett mással foglalkozni, akkor nem engedték, most pedig külső kényszerre már nem mozdul ki otthonról.

– Melyek a tanuláskényszer tünetei gyermekeknél, fiataloknál?

– Fejfájás, szorongás, pánikreakció, megzavart akarati élet. A gondolkodás egyoldalúvá, érzelemmentessé válik, így a gyakorlati életben sem tud megfelelően kiigazodni, fejletlen marad a kommunikáció, valamint az érzelmi élet. Mindezek megnehezíthetik a későbbiekben kialakuló párkapcsolatot. Sok húsz-huszonkét éves fiatalnak fogalma sincs, mit kezdjen magával; nem tudják, mi érdekli őket igazán, pedig a legtöbb tárgyból végig kitűnő eredményeket értek el az iskolában. Megtörténhet, hogy a belső indíttatású késztetések annyira elhalványodnak, hogy életük egyre jobban elsivárosodik. Ezt a folyamatot több olyan fiatalnál tetten értem, akik harmincéves korukra már semminek sem tudnak örülni az életben.

– Mi történik, ha a folyamat nem áll meg?

– Sajnos sok fiatal számítógép-, alkohol- vagy drogfüggővé válik.

– Ismerek olyan tinédzsereket is, akik fellázadnak szüleik elvárásai ellen.

– Természetesen előfordul az előbb említett reakció ellenkezője is, amikor a gyermek vagy fiatal hátat fordít a szüleinek és a tanulásnak egyaránt. Egyre rosszabb jegyeket hoz haza, és nem hat már rá a szülői büntetés sem.

– Mit tehet a szülő annak érdekében, hogy elkerülje gyermeke lázadását vagy későbbi tönkretételét?

– Lássuk a lehetőségeket! Ha a gyermek magától jól tanul, a szülő irányítsa figyelmét az iskolán kívüli történésekre, ismeretekre is. A gyengébb eredmények esetén azt kell tudatosítani a gyermekben, hogy nem tragédia, ha nem kitűnő az osztályzat. Ha rossz jegyeket hoz, ne könyveljük el butának, hanem irányítsuk figyelmét arra, amit szívesen tanul vagy tesz – esetleg iskolán kívül –, például a sportra, valamilyen szakkörre, táncklubra vagy hasonlóra. A lényeg az, hogy a gyermek találjon magának olyan elfoglaltságot, tevékenységet, amelyben örömét leli. A szülő hangsúlyozza csemetéje számára, hogy azt, amit elkezdett, fejezze is be – a felmerülő nehézségek ellenére. Ez egyúttal a jellemét is formálja. Lehet, hogy egy időszakban valakinek rossz jegyei vannak, később viszont összeszedi magát, hatalmas léptekkel halad, és akár egyetemre is kerülhet. Az egyetemisták esetében jó hangsúlyozni azt is, hogy az egészség sokkal fontosabb, mint a kávé és az éjszakázások szülte jó jegyek.

Összefoglalva: a szülő akkor teszi jól a dolgát, ha gondoskodik gyermeke számára kikapcsolódási lehetőségekről. Ilyen lehet például egy hétvégi kirándulás, színház- vagy mozilátogatás, zenehallgatás, rajzolás, közös kertészkedés, közös étkezések – mindaz, ami felüdüléssel jár. Jó, ha a szülő nem tölt be otthon póttanár szerepet. Szánjunk több időt a gyermekkel való együttlétre, amely alkalmat adhat arra is, hogy megfigyeljük, mi szerez számára örömöt, mi az, amiben tehetséges. Támogassuk, hogy ebben eredményes legyen. Próbáljuk meg hozzásegíteni őt ahhoz, hogy távlati célja, egyfajta jövőképe alakuljon ki. Neveljük önfegyelemre a gyerekeinket, hogy megtanulják: jöhet a játék, a szórakozás, de csak a vállalt feladatok elvégzése után. A legtöbb, amit a szülő adhat: az elfogadás, a szeretet, a segítség és szükség szerint a vigasztalás. Ezáltal válhatnak gyermekeink érett személyiségekké.

Balog Eszter