Kultúrkörök

Tudományos ülés keretében a közelmúltban mutatták be A combnyaktörés kezelése osteosynthesisszel című szakkönyv német kiadását az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben. Az ünnepségen dr. Rácz Jenő egészségügyi miniszter nagyra értékelte az európai együttműködés e ritka megnyilvánulását. Nemigen volt arra példa korábban, hogy egy új, hazai műtéti módszert sikerrel alkalmaztak volna Nyugat-Európában. Még jelentősebb áttörésnek számít, hogy ennek köszönhetően egy nemzetközi kiadó megjelentette a magyar kutatók összegző művét. Ebből az apropóból kerestük fel a kötet öt szerkesztője közül dr. Manninger Jenőt, az intézet nyugalmazott főigazgatóját, valamint dr. Cserháti Pétert, az evangélikus kórház egyik szervezőjét, akik – nem mellesleg – egyházunk tagjai is.

„A harmincas években a combnyaktörést még a »vég kezdetének« nevezték” – kezdte a beszélgetést Manninger professzor. Mára ez a kijelentés természetesen érvényét vesztette. A kórkép azért áll a figyelem középpontjában, mert alapvetően a hetvenöt év feletti embereket sújtja, földünk népessége pedig öregedőben van. Az előrejelzések szerint 2050-re évente 4,5-5 millió idős embernek kell szembenéznie ezzel a problémával. A csontritkulás előfordulásának gyakoriságát tekintve elsősorban a nők a veszélyeztetettek. A megelőzés szerepe igen fontos: a csont állapotát nagymértékben javítja a rendszeres mozgás. A baleset bekövetkeztekor pedig döntő fontosságú az időtényező, mert a sürgősséggel végzett műtét után sokkal jobbak a felgyógyulás esélyei.

A combnyaktörést Ambroise Paré francia orvos írta le helyesen a 17. században. Először az 1930-as években végeztek sikeres, a törés gyógyulását eredményező műtéteket. Később azonban – a szövődmények nagy száma miatt – szerte a világon inkább a letört combfej eltávolításával járó protézisbeültetés került előtérbe. Manninger Jenő és Kazár György 1953-ban azért alapították meg a ma is működő magyar kutatócsoportot, hogy kidolgozzák a törés gyógyítására is alkalmas eljárást.

„A klinikai megfigyelések, majd kísérletek után 1990-ben vezették be az új, fedett, csavaros módszert” – vette át a szót dr. Cserháti Péter. A műtét lényege, hogy egy néhány centiméteres seben át, röntgenkészülékkel vezérelt eszközökkel biztosítják a pontos rögzítést. Így egyrészt kímélik az idős beteget, aki néhány napon belül talpra állhat és hazatérhet, másrészt kevesebb szövődménnyel számolhatnak.

A protézisbeültetés gyakorlata – folytatta – napjainkban ugyanakkor világszerte megkérdőjeleződött. Az egyre idősebb betegeket megterheli a nagy műtét, a társadalmat pedig a jóval magasabb költségek. Ezzel függ össze az új módszer terjedése. A hátrány előnnyé változott: ma a törést gyógyító eljárás végrehajtásában nagyobb gyakorlattal rendelkező magyar orvosok oktatják nemzetközi partnereiket.

A műtét utáni eredményeket kedvezőtlenül befolyásolja az utókezelés, a rehabilitáció elégtelensége hazánkban. A keserű tapasztalatok is erősítették a kutatók ama meggyőződését, hogy nagy jelentőségű lenne egy, a hiányterületen is szolgálni tudó evangélikus kórház létrehozása.

G. Zs.