Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 09 - Száz éve született Isten diplomatája, Dag Hammarskjöld (I.)

A hét témája

Száz éve született Isten diplomatája, Dag Hammarskjöld (I.)

A svéd származású Dag Hammarskjöld (1905–1961) az ENSZ második főtitkára volt, aki a hidegháborús évtizedekben Isten diplomatájaként igyekezett segíteni a béke fennmaradását Földünkön. Szolgálata során Isten előtti felelősséggel ült tárgyalóasztalhoz mindenkivel. Ez a magas lelki-erkölcsi mérce az oka, hogy mindmáig az ENSZ legnagyobb hatású vezetőjének ismerik el, aki példamutató módon bizonyította politika és erkölcs, politika és lelkiség összekapcsolásának a lehetőségét. A sok konfliktusban megoldást kereső nehéz diplomáciai szolgálatot úgy tudta ellátni, hogy naponta beszélgetett Istennel. Ennek csodálatos dokumentuma az Útjelző, egy spirituális utazás naplója. Svédországban az idén előadások, konferenciák, filmek, vándorkiállítások, koncertek, szoboravatások bizonyítják, hogy Hammarskjöld mennyire él és hat mai világunkban is. Az életműve előtti tiszteletadásként négy héten át lapunkban részleteket közlünk dr. Békefy Lajos Hammarskjöldről írt – még meg nem jelent – könyvének kéziratából.

Te, aki felettünk vagy,

Te, aki egy vagy közülünk,

Te, aki vagy –

Bennünk is

Hogy mindenki láthasson téged – bennem is,

Hadd legyek hát útkészítőd,

S hadd köszönjek meg mindent, ami velem történt.

Ne engedd, hogy mások szükségeiről megfeledkezzem.

Őrizz meg engem a te szeretetedben,

Úgy, amint akarod, hogy mások is megmaradjanak

Az én szeretetemben.

Bárcsak minden, de minden bennem a te tiszteletedet zenghetné,

És soha ne törne rám a kétely.

Hiszen a te kezed árnyékában rejtőzöm el,

Mert minden erő és jóság benned lakozik.

Adj nekem tiszta értelmet, hogy téged láthassalak,

Alázatos értelmet, hogy téged hallhassalak,

Szerető értelmet, hogy neked szolgáljak,

Hívő értelmet, hogy benned maradjak.

(D. H. legismertebb imádsága)

Diplomata – titkok és útjelzők

„Sem Keletnek, sem Nyugatnak nem volt a szolgája, hanem az élő Istené”– írta róla 1964-ben az International Herald Tribune szemleírója, Eric Goldman. „Nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy mély vallásossága igen nagy mértékben járult hozzá főtitkári tevékenységének rendkívüli hatékonyságához” – egészítette ki véleményét Goldman. A kedves olvasó gyorsan meggyőződhet ennek a mondatnak az igazságáról, ha megismerkedik „Isten diplomatájának” gondolataival. És ezután nem csodálkozik azon sem, miért nevezhetjük így azt a férfit, aki neves bankszakértő, államférfi volt; főnemesi származása, a mai közgondolkodás szerinti „sikeressége” ellenére azonban mindenekelőtt és mindenekfelett nem akart más lenni, mint Isten hitvallója. Erre törekedett egy olyan korszakban, amikor a hidegháború, a gyűlölet, a két szuperhatalom küzdelme, a szovjet–amerikai, eszközökben nem válogató versenyfutás sötét felhői borították be a politikai látóhatárt. A félelem és megfélemlítés árnyéka borult milliók lelkére. Személyisége világítótorony volt azoknak, akik a zúgó örvények, az értékviharba került s ott eldeformálódott vagy elkallódott egyéni és közösségi normák között még megőrzött szellemi-lelki igénnyel szerettek volna partot érni vagy legalább el nem tévedni.

Ezzel így lehetett maga Dag Hammarskjöld is, ezért kereste s találta meg a biztos pontot, lelke archimedesi pontját az evangéliumban, életmintáját pedig Jézus Krisztusban. „A főtitkár, az istenkereső és a misztikus”, ahogy egyik méltatója nevezte őt, az ENSZ kék inges csapatainak létrehívója világítótoronyként emelkedett ki kortársai közül, de soha nem élt elefántcsonttoronyban, mert pontosan a „mezítlábas” Krisztus, a világ valóságába alászálló Isten-ember tanította meg a világ egyik legfontosabb posztján ülő férfiút a szolgálatra, a kicsinyek, a megalázottak, a szegények, a kizsákmányoltak panaszának meghallására, érdekeik védelmére. Ebben az evangéliummal együtt a 20. század Assisi Ference (Nikosz Kazantzakisz görög író elnevezése), Albert Schweitzer, a „nagy fehér orvos” etikája volt számára az irányadó. Az USA-ban készítettek vele egy rádióinterjú-sorozatot „That I Believe” („Amit hiszek”) címmel, s ebben gondolkodása két nagy formáló erejeként a humanizmust és a kereszténységet jelölte meg. Schweitzerrel és kora legjelentősebb zsidó filozófusával, Martin Buberrel levelezett. Kitűnő kapcsolatokat ápolt jelentős művészekkel, írókkal, gondolkodókkal. Szellemi társaságához tartozott többek között Saint-John Perse költő (Hammarskjöld javasolta őt irodalmi Nobel-díjra, amit meg is kapott), John Steinbeck író és rendező.

Szellemi nyitottsága, előítéletektől mentes gondolkodása, az emberi méltóság tisztelete áthatotta, formálta felekezeti gondolkodását is. Lelki tágasság is jellemezte: svéd evangélikusként New Yorkban nem egyszer látták görög ortodox vagy római katolikus templomba betérni. Hitéről, lelki arcképének jellegzetes, maradandó vonásairól később részletesen írok. Nem véletlen, hogy Németországban 2001-ig spirituális gondolatai mintegy harminc kiadást értek meg. Az sem, hogy egyik életrajzírója az „emberiségetika”, azaz a „planetáris etika”, a Föld minden lakója számára vállalható erkölcsi elvek alapvetőjének, előfutárának tartotta őt.

A béke Nobel-díjas érsek, Desmond Tutu 1998 augusztusában titkos dokumentumokat adott át a sajtónak. Ezekből egyebek mellett az is kiderül, hogy bizonyos titkosszolgálatok merénylet célpontjául jelölték ki Hammarskjöldöt. Személyének fedőnevet adtak: „Celesté”, azaz „Mennyei”. Nem is sejtették, mennyire ráhibáztak a lényegre: ő valóban örökkévaló, mennyei szempontok szerint tekintett minden földi történésre, pillanatra. Ez adta életének minőségét, ez a mennyei vonzás, ez a minden gravitáló, lehúzó politikai, gazdasági, hatalmi és titkosszolgálati erőn való túllépés, transzcendálás Istenhez. Ahogyan ifjúkorában írta a későbbi svéd evangélikus egyházfő, Nathan Söderblom könyvére: „A keresztyén ember Isten írása, alkotása.” Még akkor is, ha e világ hatalmasságai a testét ötvenhat évesen megölték. De csak a testére terjedhetett ki hatalmuk…

Lapozzunk bele a titkokba

Több tekintetben is rendkívüli esemény volt, amikor 1961. október 23-án a Svéd Királyi Akadémia kiadta a béke Nobel-díjat. Hiszen az a férfi, akinek az életművét ezzel a magas kitüntetéssel elismerték, nem volt már az élők sorában; egy hónappal azelőtt repülőgép-szerencsétlenség következtében vesztette életét. Ugyanakkor az őt kitüntető akadémiának 1954-től maga is tagja volt, egészen haláláig.

Meglepő lehetett, de sokatmondó tény, hogy léopoldville-i (ma Zaire, akkor Kongó) hotelszobájában, ahonnan utolsó missziós útjára indult, személyes dolgai között a nagy középkori misztikus, Kempis Tamás Krisztus követése című könyvecskéjére találtak. Utólag az is elgondolkodtató, hogy a repülőtérre vezető úton egy svéd munkatársával a középkori misztika szeretetfogalmáról beszélgetett. A közvélemény ezt a két tényt a főtitkár vallásos érdeklődésének magánterületére utalta, nem is tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Pedig… Később New York-i lakásában, a hagyatéka között találtak egy levelet, amelyben ezt írta egy diplomata barátjának: „Feljegyzéseim az egyedüli hiteles portrét mutatják fel, amelyet rólam bárki is készíthet. Az utóbbi években éppen ez indított arra, hogy kiadását mérlegeljem, annak ellenére, hogy ezt a naplót továbbra is magamnak s nem a nyilvánosságnak szántam. Ha ezt a naplót valamennyire is érdemesnek tartod a kiadásra, feljogosítalak, hogy azt fehér könyvként, amely tartalmazza saját dolgaimat és ügyemet Istennel is, nyilvánosságra hozd.”

A levél mellett találtak egy aforizmagyűjteményt, illetve rövid vázlatokat, verseket és idézeteket is; ezek java része Hammarskjöldtől származott. 1963-ban ez meg is jelent Vägmärken (Útjelző) címmel.

Ez a felfedezés s a felismerés, hogy élt „egy másik Dag Hammarskjöld” is, még azokat is meglepte, akik jól ismerték őt. Kiváltképpen furcsa érzéseket keltett ez a korabeli „haladó”, elvilágiasodott svéd társadalomban, hiszen nem is sejtették, hogy egyik legjelentősebb kortársuk hitvalló keresztény, sőt keresztény misztikus volt.

Gyökerek

Dag Hammarskjöld 1954-ben ezt írta: „Az a világ, amelyben felnőttem, még annak a korszaknak az elveit és ideáljait hordozta, amely már kissé a mi korunk mögött maradt. Nem kérdéses, hogy nagyon távol esett azoktól a problémáktól, amelyekkel a huszadik század közepén szembesülnünk kell. Életutam mégsem tért el ezektől az elvektől. Ellenkezőleg, még inkább felismertem érvényességüket mai világunk számára is. Apai részről katonák és hivatalnokok voltak őseim között, tőlük örököltem azt a hitet, hogy nincs annál értékesebb, mint amikor valaki önzetlen szolgálatra szánja el magát hazájáért és az emberiségért. Ez a szolgálat megköveteli minden személyes érdek feláldozását, egyúttal pedig a bátorságot is meg a töretlen kitartást meggyőződésünk mellett. Anyai részről tanárok és lelkészek örökítették rám azt a hitet, hogy az evangéliumok valóban radikális szellemében Isten színe előtt minden ember az ő gyermekeként egyenlő, s ezért mi is így kell, hogy tekintsünk mindenkire…

Mindkét eszmerendszer, amely gyermekkorom világát betöltötte, tökéletes harmóniában fonódott össze bennem, s a mai világ követelményeihez igazítva, Albert Schweitzer etikájában köszönt vissza rám… Annak a magyarázatát viszont, hogy az aktív társadalmi szolgálat közben miként tudjuk az életet önmagunkkal és a Lélek közösségének tagjaként tökéletes összhangba hozni, a nagy középkori misztikusok írásaiban találtam meg. Számukra az önfeláldozás, az odaadás volt az önmegvalósítás útja-módja. Ők a lélek magányában és a bensőségességben leltek rá arra az erőre, amelynek segítségével igent tudtak mondani a szolgálatra, ahol csak szükséget látó embertársaikkal találkoztak. A szeretet – ez a sokszor helytelenül alkalmazott és félreértett szó – számukra nem jelentett mást, mint annak az erőnek a túláradását, amellyel ők töltekeztek az önmagukról való tényleges megfeledkezés pillanataiban. Ez a szeretet pedig természetes módon fejeződött ki a kötelességteljesítésben és mindannak az elfogadásában, amit az élet elébük hozott – akár fáradság, szenvedés vagy eredményesség formájában.”

A család

Dag Hjalmar Agne Carl Hammarskjöld 1905. július 29-én a svédországi Jönköppingben született. Három testvére, Bo, Ĺke és Sten után látta meg a napvilágot Hjalmar Hammarskjöld és Agnes Almquist házasságából. A család az ősi svéd főnemesi réteghez tartozott, sok és jelentős állami hivatalnokot, valamint magas rangú katonatisztet adott a svéd közszolgálatnak. Amikor a svéd államigazgatásban valamilyen nehéz feladat megoldása volt soron, majd mindenkor elhangzott a szállóige: „Most kerítsetek elő egy Hammarskjöldöt…!”

Az apa jogot tanult, később megindult politikai pályafutása is. 1914-től egy időre Svédország miniszterelnöke lett. A szocialisták és a liberálisok állandóan ellene dolgoztak. Amikor a háború alatt az élelmezés racionalizálását, megszorítását rendelte el, gúnynevet kapott, amely az éheztetésre utalt: „Hungerskjöld”. Hjalmar Hammarskjöld 1917-ben lemondott miniszterelnöki megbízatásáról, s visszatért az uppsalai kerületbe kormányzónak. Kilencvenegy éves korában még megélte, hogy fiát az ENSZ főtitkárává választották.

Vajon az apai sors mennyire határozta meg a fiú sorsát? Ezt természetesen nem lehetett előre megmondani. De hogy például keresztelőjét mennyire befolyásolta apja távolléte, arra emlékeztet egy családi történet. A norvég–svéd államunió felbontása körüli háborús feszültségek elszólították az apát a nemzetközi tárgyalásokra, így az újszülött Dag keresztelése a szokásos rend szerint elmaradt, s csak 1905. szeptember közepén kerülhetett rá sor. Keresztelési ajándékként három testvérétől és szüleitől egy ezüst kelyhet kapott, ezzel a bevésett szöveggel: „Annak, aki oly sokáig név nélkül maradt.” Vajon ez a mondat – legalábbis utólag tekintve – nem hordozott-e valamiféle sejtetést Dag jövőjéről?

Anyja, Agnes szinte mindenben apja tökéletes ellentéte. Melegszívű, vidám és beszédes. Sírni és nevetni könnyen tudott, igen erős anyai érzések töltötték be szívét. Közelében senki sem kerülhette ki túláradó gondoskodását. Büszke volt arra, hogy Carl Jonas Love Almquist személyében, aki apja féltestvére volt, egy költő is támadt a családban. Igen közeli barátság fűzte őt a rendkívüli svéd teológushoz és érsekhez, Nathan Söderblomhoz, s mivel mindketten ugyanazon a napon születtek, sokan úgy nevezték őket: Ikrek.

Az anya vallásos meggyőződése mélyen az evangéliumokban gyökerezett. Dag majdnem minden vasárnap együtt ment templomba édesanyjával, apja viszont csak ritkán tartott velük. Az édesanya 1940-ben meghalt.

1941–1942: átmeneti évek

A kezdetek után hosszabb hallgatás következett. Ezek az Uppsalából Stockholmba való költözés, illetve az egyetemi tanulmányok évei. 1941-ben egy elmélkedésében azt írja: „Vágyteli emberi lelked nem váltott át az imákra, mert arra kérted Istent, hogy vágyaidat teljesítse.” – „Hogy Istennek legyen ideje számodra, ezt olyan természetesnek tartottad, mint azt, hogy neked nem volt időd az ő számára.” S közben nagy vággyal keresi a maradandót, az értéket. „Ami az életnek értéket ad, azt elérheted, de el is veszítheted. De soha nem lehet a tulajdonod. Ez olyan igazság, amely a kezdetektől a végig tart.”