Keresztény szemmel

Menhely

„…amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

A kilencvenes évek közepén Londonban jártam. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy a metró lejárójában át kellett lépnem egy embert, aki ott aludt koszos paplanjába burkolózva.

Oscar Wilde egyik legszebb írása, A boldog herceg a 19. század végi nagyvárosi nyomorúságot festi meg érzékenyen, kicsit romantikusan, de bizonyára hitelesen. A kicsi fecske – aki nem repült el társaival a meleg Egyiptomba, hogy a herceget s általa az elesetteket szolgálhassa – elmeséli, mit látott a városban.

„…a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk előtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhező gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg. »Jaj de éhesek vagyunk!« – mondták. »Itt nem alhattok!« – kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. »Beborítottak arannyal – mondta a herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.« A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. »Van már otthon kenyerünk!« – kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen…”

Mese? Egy élénk fantáziájú író romantikus képzeletének szüleménye? Vajon ha Wilde ma köztünk járna, mit írna a budapesti aluljárókban éjszakázókról?

Már-már úgy tűnt, idén nem is lesz tél. A december és a január is plusz 10 fokos nappalokkal köszöntött ránk, havat csak mutatóba láttunk. Aztán február elején Tél tábornok pótolta mulasztását. Nappal is alig emelkedett a hőmérő higanyszála mínusz 5 fok fölé, éjszaka pedig csikorgó fagyok, mínusz 15-20 fokos hidegek dermesztettek bennünket.

Gyakran vezet az utam a Déli pályaudvar aluljáróján át. Nem tudom megszokni, amit ott látok. A metrólejáró előtt mindig fekszik egy-két ember valami nagyobb kartonpapíron, fejüknek párnául egy kőpárkány szolgál. Kicsit távolabb, az építész egykori szándéka szerint növényeknek helyet adó, óriáskavicsokkal teli ágyásban is laknak. Nehéz első pillantásra észrevenni a hajléktalant, mert ruhájának mocska tökéletes mimikrivel olvasztja egybe az utca porával, szennyével. Viszont nem észrevenni sem lehet, mert mostanában már egész „lakóparkok” jöttek itt létre: négyen-öten is alszanak paplanjaikba burkolózva, vagy eszegetnek a kövön létesített, alkalmi kamrájukból. A minap láttam, amint az egyik férfi a galambokat etette, mintha csak az erkélyén állna – ott surrogtak körülötte, ahogy dobálta a morzsákat feléjük…

A baleseti statisztikák között évek óta számon tartják, ha valaki az igen nagy hideg miatt hunyt el. Évtizedekre visszamenően évente háromszor-négyszer annyi férfi hal meg emiatt, mint nő. Ugyanakkor a legtöbben – a közhiedelemmel ellentétben – nem az utcán lelik halálukat, hanem a saját otthonukban. Ami, ha jobban belegondolunk, még kegyetlenebb. Azt jelenti, hogy az illetőnek annyi pénze sincsen, hogy egy kis meleget csiholjon maga köré. A különösen hideg telek a szokásosnál is nagyobb arányban szedik áldozataikat. Ilyen volt 1993 tele, amikor közel háromszáz ember fagyott meg otthonában és a nagyvárosok utcáin.

Szomorú az adatokból kiolvasható tendencia. A nyolcvanas évekig az összes eset száma nem érte el a százat, a nyolcvanas évek elején százötven, a végén kétszáz, a kilencvenes évek elején kétszázötven ember halálát okozta a kihűlés. A szabadság, a demokrácia és a szabad verseny nem kímélte a gyengéket. Szabad nekik kihűlniük, megfagyniuk, otthontalanná válniuk.

A Menhely Alapítvány évek óta működteti úgynevezett teajáratait. Azoknak a hajléktalanoknak visznek meleg teát, felvágottas zsömlét, akik nem tudnak, vagy nem akarnak hajléktalanszállón éjszakázni. Sokan ugyanis félnek saját sorstársaiktól, a betegségektől, és attól, hogy azt a keveset is, amit a sajátjuknak mondhatnak, ellopják tőlük. Amikor az alapítvány munkatársai megkérdezték tőlük, hogy próbáltak-e segítséget kérni valakitől ahhoz, hogy szorult helyzetükből kilábaljanak, a legtöbben senkit nem tudtak megnevezni. Az élethez nélkülözhetetlenül szükséges dolgokat – étel, ital, ágy, meleg víz és tiszta ruha – senkitől, egyetlen nem hajléktalan embertársuktól sem kaptak.

Még mindig sokan gondolják úgy: magára vessen, aki ide jutott! Mert ivott, mert nem dolgozott, mert kicsapongó volt – most meg a markát tartja… Valóban, az esetek többségében önsorsrontó emberek jutnak a lét peremére. Korábbi életmódjuk következményeit nyögik. De senki ne higgye, hogy ez vele nem történhet meg! Szervezett segítség alig-alig létezik, a szociális háló rég szétfoszlott, az önkormányzatok kasszája üres. Az egyedüli, amire számítani lehet, az emberi együttérzés. A karácsonyi délkelet-ázsiai katasztrófa megmutatta: még nem tompultunk el egészen. De ha a Föld másik felén lévő szenvedőkön (hála Istennek) megesik a szívünk, vajon miért lépünk át a naponta utunkba kerülő, kevésbé szerencsés embertársainkon? Mert megszoktuk? Mert ez a nagyvárosi lét „természetes velejárója”? Mert nem a mi dolgunk?

Rossz a lelkiismeretem. Hiszen azon túl, hogy adok egy kis pénzt, amely ma már alig egy kiló kenyérre elég, mit tettem én az érdekükben? Be mernék hívni egyet is közülük a házamba, ahogy szegény Andorka Eszter, a két éve elhunyt fiatal lelkésznő tette? Meghívnám-e egy tál meleg ételre, forró zuhanyra, vagy hogy kimoshassa a ruháját? Nem, egyiket se merném megtenni. Itt hevernek a lábunk előtt, és egy egész világ választ el minket. És mi van azokkal a didergőkkel, akiket nem is látunk? Mert saját lakásukban, szobájukban, panaszszó nélkül fagyoskodnak, s még teát sem visz nekik semmiféle alapítvány… Fázom, pedig fűtünk – a hőmérő 21 fokot mutat.

Valamit tenni kéne, hogy fölmelegedhessünk. Hogy megenyhüljünk egymás iránt.

Jásdi Beáta