A közelmúlt krónikája

Kinczler Gyulának szeretettel

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” – Magam sem értem, miért hasít belém Ady Endre költői kérdése, amint Kárpátalja felé közeledünk. Keresztapám, Józsa Márton plántálta belém ennek a természeti kincsekben és magyar történelmi emlékekben oly gazdag vidéknek a szeretetét. Ő a negyvenes évek első felében itt volt szórványlelkész, és mindig lebilincselően mesélt a havasok hósipkáiról, a hízelgő Latorcáról, az itt még fürge folyású Tiszáról, a Vereckei-hágóról – és persze az itteni emberekől. Tizenöt éve, még a szovjet időben történt, hogy vele és családjával ellátogathattunk ide. Megrendített bennünket, ahogyan szembesült régi önmagával: lehajtott fejjel imádkozott az átalakított, egykori evangélikus templom küszöbén, és súlyos sóhajokkal állt meg az általa épített parókia előtt, ahonnan egy fejkendős ruszin asszony kémlelt ki gyanakodva.

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” Másfél évtized alatt errefelé is nagyot fordult a világ. A vörös csillagok többnyire itt is a földre hulltak, a tömegsírokban elhantoltak nevét márvány felirat őrzi már. „S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” Ha egykori kőbányai lelkész elődömre, Koren Emilre gondolok, akkor bizony egyértelműen tudom a választ. A határon várakozva van időm; az általa írt Kárpátaljai naplót olvasom. El-elakad korábban hömpölyögve áradó mesélőkedve, szinte sírásba fúl addig vidáman csengő szava, amint 1944. őszi kényszerű meneküléséről ír. Beszámol az utolsó úrvacsoráról, amelyet az annyira szívéhez nőtt kecses kis Druget téri templomban tartott. Nemcsak a lelkész és a hívek sírnak, hanem – hiába a jó hat évtizednyi távolság – a mai olvasó szemébe is könny szökik. Most ugyan félméteres hótorlaszok vesznek minket körül, mégis látni vélem azokat az őszi faleveleket, amelyeket a Kárpátaljától búcsúzó Koren Reményik Sándor versével sirat el:

…árvaság csak egy van, feleim:

Az erdőn kívül lenni.

Otthontalannak, hazátlannak lenni.

Nagyvárosok rideg utcakövén

A széltől sepertetni.

Sok más szeméttel összekevertetni.

Árvaság csak ez egy van, feleim.

(Halotti beszéd a hulló leveleknek)

A napló tanúsága szerint Koren Emilből ez a sikoly szakad ki: „Halljátok, erdők, Kárpáti erdők?! Szent magányotokból, csodás világotokból kiszakadt, viharvert őszi levél sír utánatok a nagyvárosok utcakövén, s az örökkévaló szépséget, bíbor, bronz és arany életeket álmodja vissza!” Sokan élték át a szétszóratásnak ezt a kínját. Tömegek érezték úgy: ha nem akarnak lágerbe kerülni, ha szeretnének tovább élni és dolgozni, menekülniük kell. Ha kell, percek alatt összecsomagolva mindössze két bőröndöt. Hátrahagyva földet és házat, temetőt és templomot. Lelkészként talán elrejtve vagy megbízhatónak tartott emberekre hagyva a gyülekezet anyakönyveit és kegytárgyait, majd felkapaszkodni az utolsó teherautóra vagy vonatra… Csoda-e, hogy a „Halljátok erdők, kárpáti erdők?!” és a „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” kérdése összefonódik?

Józsa Márton és Koren Emil egyaránt elmentek már a minden halandók útján, a kárpáti erdők azonban itt maradtak. Már amelyiket nem tarolta le a mohó és brutális ember. Bíbor, bronz és arany leveleiket nem láthatom ugyan, hiszen mindent hóval borít az errefelé különösen kemény tél. Ez a fehér lepel eltakarja most mindazt a sebet, amelyet a vérzivataros történelem ütött ezen a tájon. Miként hordozzák azonban az itt maradt emberek az egykor kapott fájdalmas sebeket? Behegedtek-e már valamelyest? Lehet-e azokat orvosolni? Nem szakadnak-e fel újra? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, valamint arra, hogy „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”

Előrebocsátom: evangélikust alig találtam a mai Kárpátalján. Munkácson találkoztam azzal az asszonnyal, akinek édesanyját 1945-ben – mintegy „visszaszökve” a szovjetek által megszállt városba – még Józsa Márton eskette. Paula néni már meghalt, de a család ma is emlegeti az egykori lelkészt. A nagytárkányi evangélikus gyülekezetről annyit tudok meg, hogy az iratanyagot a segítő szándék alighanem Sárospatakra menekítette: némi utánajárással talán meg lehetne találni az anyakönyveket. Beregszászban valaki Tomcsányi Vilmos Pálról beszél, aki „a magyar időben” Kárpátalja kormányzói biztosa volt. Azelőtt többféle miniszteri posztot is betöltött, de őrá most az evangélikus egyház iránti végtelen szeretete miatt gondolok. Ungváron Héder János református lelkésztől azt tudom meg, hogy egy vagy két evangélikus is jár a gyülekezetbe.

Hosszas keresgélés után ráakadunk annak a lelkésznek, Mattheidesz Istvánnak az unokájára, aki Koren Emil távozása után átvette a gyülekezet gondozását. A város központjában fényképész, akárcsak édesapja. Meglepetten, ám nagyon kedvesen fogad minket. Meséli, hogy az evangélikus templomot a szovjet időben tornateremnek, sportcsarnoknak használták. Válaszul elmondom neki, hogy 1990 tavaszán magam is láttam a megcsúfított épületet, és az ablakokon bekukucskálva szemem elé tárult, amint éppen súlyemelők tartottak edzést az istenházában… Újdonságként ér viszont az a hír, hogy az ukrajnai politikai változások során szerinte lehetőség kínálkozott volna arra, hogy az evangélikus egyház visszakapja az épületet. Őt is megkeresték, de hiába próbálta felvenni a kapcsolatot a magyarországi egyházzal. Héder János félig tréfásan jegyzi meg, hogy akár még ő is „kölcsönadott” volna néhány reformátust, talán úgy megmenthették volna a templomot.

A Druget térre elsétálva aztán látom, hogy a kis templom gyönyörűen felújítva ismét Isten háza lett. A felirat szerint egy ukrán nyelvű baptista közösség vette használatba. Szinte hihetetlenül sűrű hófüggönyön keresztül nézem ezt a valóságos ékszerdobozt. Jó testvéremre, Kinczler Irénre gondolok, akiről tudom, hogy életét ugyancsak meghatározta ez a templom. Néhány hónappal ezelőtt ezeket a szavait jegyezhettem fel: „A legtöbbet a mi kis Druget téri templomunk jelentette nekem. Lelki identitásomhoz szervesen hozzátartozott ez a neogót épület. Kislányként gyakran gyönyörködtem benne. Nekem tetszett a belső festése is, amelyről pedig utólag megtudtam, hogy művészileg alighanem értéktelen volt. Sokat néztem az oltárképet, amely a Gecsemáné-kertben gyötrődő Jézust ábrázolta. Teológiailag azt is megtanultam, hogy a kereszt ábrázolása jelentheti a legtöbbet, nekem ez a kép mégis nagyon fontos volt. És a lelkészek Luther-kabátja! Ott, Kárpátalján sokféle színes ornátust is láthattam, de ez a fekete viselet egészen más volt.”

Az ilyen hóesésben sokkal csöndesebb a város. Autók és gyalogosok szinte nesztelenül közlekednek. Mintha lábujjhegyen járna mindenki. Vagy – a hideg hóban is – leoldott saruval. Mindez lehetőséget kínál annak nyugodt végiggondolására, hogy miként ölelkezik múlt, jelen és jövendő. A történelem vihara szétszórta Kárpátalja evangélikusait. Szívszorongva kérdezem magamtól: vajon össze lehet-e még gyűjteni őket valaha? Ha nem itt, akkor talán – legalább egy testvéri találkozásra – bárhol másutt? Akkor majd egymástól is megkérdezhetjük, hogy szabad-e sírni a Kárpátok alatt… Válaszként talán idézi majd valaki Jézus szavát: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)

Tekintetemmel megsimogatom még a hósubával takart templomot, majd a lábszárig érő hóban vendéglátóm, Horkay László püspök felé bukdácsolok. Ő türelmesen vár rám a tér sarkán, hogy elmondja és megmutassa, milyen életjelenségei vannak a református egyháznak Kárpátalján. Legközelebb erről szeretnék szólni.

Fabiny Tamás