Élő víz
Árvácska
Nagy rajongója vagyok a virágoknak, de be kell, hogy valljam: sajnos nemigen értek hozzájuk. A virágüzletben nem tudnám eldönteni, hogy vajon fénykedvelő és szárazságtűrő-e, vagy éppen az árnyékos helyet és a több nedvességet kedveli-e az a cserepes virág, amely előtt állok. A lakás északi vagy inkább a nyugati ablakában érezné-e jól magát? És hány fok lenne ideális a számára? Éppen ezért jártamban-keltemben szívesen elgyönyörködöm azokban a növényekben, amelyek szemmel láthatóan „majd megszólalnak” az ideális környezet hatására, olyan szépek.
Egy október végi, november eleji nap lehetett tavaly, amikor a szomszédos utcában a helyi kertészek árvácskákkal ültették tele a buszmegálló kőből készült virágtartóit. „Télire, a fagyok beállta előtt nyíló, bimbóval teli virágokat ültetni az utcára?!” – húztam össze magamon fázósan a kabátot. Ismétlem, nem vagyok szakértő, és csak abból a tapasztalatból indultam ki, hogy a mi kertünkben semmi sem vészeli át „élve” a telet. Olyan elfagyott, megbarnult növényi szárak és levelek képei idéződtek fel bennem, amelyek már csak a gereblyére vártak végső kegyeletül.
Aztán nem is gondoltam többet a kiültetett virágokkal. Idővel beköszöntöttek a napok, amikor a hőmérő higanyszála többet volt nulla fok alatt, mint fölötte. Később a sokak által várt hó is megérkezett. A havazás ezeket az utcai virágtartókat sem kímélte: hatalmas, fehér kucsmát varázsolt rájuk, betakarva a bennük lakó virágokat is.
Ám a böjti napokban néha az időjárás is megenyhült, a hósapka is eltűnt. S az árvácskák közül – igaz, egy kicsit még kókadozva – egyre többen emelték fel fejüket, és fordították színpompás szirmaikat az előbukkanó nap felé. Levelükön, szárukon még csak nyoma sem volt a fagynak.
Csodálattal és – bevallom – kicsit irigykedve álltam meg a sárga és kék virágfejek felett. Szégyenkezve kérdeztem magamtól, hogy tud-e az én hitem olyan erős lenni, mint ezek a csöpp növények. Hiszen ezeknek a törékeny virágpalántáknak mostoha időjárási körülmények között kellett új környezetükben megeredniük, majd – az iskolában tanultakkal szemben – zord fagyokat kellett túlélniük, és a saját súlyuknál többszörösen nehezebb hómennyiséget megtartaniuk. Mindezek után képesek „mosolygósan”, emelt fejjel tovább élni az életüket. Csöndesen beismertem hát magamban, hogy bizony, a hitem virágai sokszor már az első nagyobb megpróbáltatástól elfagynak, és a Szentlélek melengető szeretetére van szükségük ahhoz, hogy egy gyenge kis hajtás újra előbukkanjon.
„Vannak, akik (…) éheztek is, szomjaztak is, elcsüggedt a lelkük. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kimentette őket szorult helyzetükből” – olvashatjuk a Zsoltárok könyvében (107,4a.5–6). E mellé a biztató ígéret mellé, azt hiszem, már csak egy cserép árvácskát kellene beszereznem emlékeztetőül.
Boda Zsuzsa