A vasárnap igéje

BÖJT 4. VASÁRNAPJA (LAETARE) – 2Móz 16,11–15

Minden reggel világszerte milliók és milliók indulnak útnak, hogy élelmet és tiszta vizet találjanak, amellyel aznap kibírják. Túlélni szeretnék a mát, hogy a holnapot is túlélhessék. Nincsenek terveik, nem vágynak karrierre, csak az életben maradás kényszerítő ereje hajtja őket. A mai Magyarországon mindez szinte elképzelhetetlen. Mi ezen már túl vagyunk – gondolhatja az olvasó. Pedig nem így van. Pedagógusok vészjelzéseiből tudunk az iskolában az éhségtől ájuldozó gyerekekről. Családok nyomorognak, és várják a holnapot… Aki már éhezett vagy szomjazott, tudja, hogy ilyenkor nem létezik más cél, mint azonnal találni valamit.

Izrael népe az éhezés miatt zúgolódni kezd a pusztában. Emberi ésszel végiggondolva semmi esélye annak, hogy a sokezres nép olyan mennyiségű élelemhez jusson, amely elegendő a túléléshez. Másfél hónapja hagyták el Egyiptomot, de már vége a szabadulás felett érzett eufóriának. Rabszolgaságukra úgy emlékeznek, mint amikor „a húsos fazekak mellett ültünk…” (2Móz 16,3) Az ínség a múlt nehézségeit és fájdalmait is képes megédesíteni. Az Úrhoz való kiáltásuk mostanra zúgolódássá változott. Ebbe az emberi számítás szerint megoldhatatlan helyzetbe szól bele a mennyei szó: „Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből.” (2Móz 16,4) A segítség pedig – a fürjek és a manna képében – kézzelfoghatóan, beoszthatóan megérkezik.

A vasárnap evangéliumában (Jn 6,1–15) is problémát okoz a többezres tömeg ellátása. Fülöp azonnal számolni kezd, hogy mennyi élelemre volna szükség, de hamar feladja: értelmetlen a számolás. András szomorú helyzetjelentése az öt árpakenyérről és a két halról szintén a feladat emberileg megoldhatatlan voltát húzza alá. Jézus csodatétele – az ötezer ember megvendégelése – túlmutat a pillanatnyi megoldáson, még a későbbiekre is marad a kenyérből.

Ha saját számítgatásunk szerint mérlegeljük Krisztus követését, csapdába esünk. Csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van, és csak azzal számolunk, amit látunk, megfoghatunk, elérhetünk, birtokolhatunk. Latolgatunk, tervezgetünk, és várjuk az eredményt, amely persze mindig másként alakul. Sokszor elgondolkodtat, hogy miért tartjuk egyháztagságunk egyik legfontosabb ismérvének az egyházközségi hozzájárulás rendszeres fizetését. Hitem szerint az úrvacsora asztalközösségében való részvétel Krisztushoz való tartozásunknak sokkal biztosabb jele. Az önmagát az élet kenyereként adó Úr maga von be minket abba a közösségbe, amelyben az élet csakis tőle függ. Ha szomjasak vagyunk, megitat, ha éhesek leszünk, táplál bennünket. Hiszen a testi szomjúságnál és éhségnél csak a lelki lehet nyomorultabb: amikor az emberi számítások végére érünk, és nincs tovább. Amikor hiába nézünk körbe, senkit nem találunk, vagy ha sokan vesznek is körül minket, mégis egyedül vagyunk. Amikor rádöbbenünk, hogy életünkből alapvetően hiányzik az, akinek a jelenléte emberi módon nem kiszámítható, nem látható, de mégis nélkülözhetetlen.

A pusztában vándorló Izrael számára a manna nem csak tüneti kezelést jelentett. Ha tovább olvassuk a történetet a Szentírásban, láthatjuk, hogy ez a felülről kapott élelem negyven éven át kísérte a népet. Egészen addig, amíg el nem jutottak Kánaán határáig. Kiszámíthatóan, megbízhatóan jelen volt életükben. Életben tartotta őket addig, amíg meg nem érkeztek az ígéret földjére. Akik az Egyiptomból való szabadulás második hónapjában zúgolódtak, a mannának köszönhetően mégis végig tudták járni az évtizedekig tartó utat. Ennyit jelentett az Úrtól kapott segítség az emberi számítgatásokkal szemben.

Könnyedén megszabjuk keresztény hitünk emberi kereteit, normáit, de közben észre sem vesszük, mennyiféle fölösleggel tömjük magunkat. Minden olyan „élelem” amely a felülről kapott kenyér utáni éhséget kioltja, eltávolít Krisztustól. Egyedül az úrvacsorában önmagát kínáló Úr tud megtartani bennünket, miközben a földi élet hosszú vándorútján számtalan ínséggel és kilátástalansággal küzdünk.

Eszembe jut kedves öreg barátom az otthoni gyülekezetemből. Minden vasárnap ott maradt az istentisztelet utáni úrvacsoraosztásra. Amikor rákérdeztem, hogy ennek mi az oka, rám nézett, és azt mondta, hogy túl hosszú volt életében az az időszak, amikor nem térdelhetett oda az Úr oltárához. Ezért most minden alkalmat örömmel használ ki, hiszen tudja, Krisztus-követő életünk alapja az úrvacsora közössége.

Vándorok vagyunk: hol testi, hol lelki szomjúság és éhség gyötör bennünket. Ne szégyelljük hát az örök keresést, míg rá nem találunk arra, aki önmagát élő kenyérként és élő vízként, ingyen ajándékozza minden éhezőnek és szomjazónak.

Imádkozzunk! Szerető mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy te megtartasz minket minden szükségünkben. Kérünk, segíts a tőled kapott ajándékokkal helyesen élnünk életünk minden ínséges és könnyebb napján, hogy örömmel érezzük: megajándékozott emberek vagyunk. Ámen.

Johann Gyula