Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 18.

Azoknak a szokásoknak a köre, amelyeket Luther a Szentírás mérlegére helyezett, kibővíthető az ünnepi szokásokkal is. Az elmúlt héten arról tudakozódtunk, hogy milyen pontokon engedte meg a reformátor azt, hogy a szokások tovább éljenek, és milyen pontokon parancsolt megálljt. Ma az ünnepnapok szokásairól „kérdezzük” a hitben előttünk járt egyházújítót.

A harmadik parancsolat magyarázatánál igen lényegre törően, az ünnep lényegét megragadva ezt írja Luther: „Szenteld meg az ünnepnapot! Mit jelent ez? – Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy igéjét és az igehirdetést meg ne vessük, hanem szentnek tartsuk, örömest hallgassuk és tanuljuk.”

A Nagy kátéban már részletesen kifejti, hogy milyen buktatókat hordoznak magukban az ünnepek. Az ünnep megszentelt nap, „hiszen magában egyik sem különb a másiknál”; az „ünnepnap megszentelése azt jelenti, hogy szentnek tartom”. A napot „nem önmagáért kell megszentelni, mert Isten amúgy is szentnek teremtette. Isten azonban azt akarja, hogy neked legyen szent. (…) Úgy történik a megszentelés, hogy Isten igéjével foglalkozunk, és abban gyakoroljuk magunkat.”

Luther számára tehát fontos volt, hogy jól értse az ember az ünnep lényegét. Nemcsak a vasárnapét, hanem minden ünnepét. 1525-ben, amikor a katedráról Mózes ötödik könyvét magyarázta, csupán három fontos ünnepnapról beszélt. E három a húsvét, a mennybemenetel és a pünkösd. (Nem tudjuk, hogy a számára oly kedves karácsonyról miért nem tett említést.) Ezek – mondja Luther – üdvösségünket és Isten dicsőségét szolgálják (nem pedig az ember kedvét, örömét vagy a pompát).

Az bizonyos, hogy a 16. század elejére igencsak megszaporodtak az ünnepek. Ez azzal járt, hogy elveszítették tartalmukat, mélységüket. Reformátorunk már Mózes első könyvének magyarázása közben kitért arra, hogy „lassan már Ábrahám-ünnep, sőt Ádám- és Éva-ünnepek is lesznek”. Luther attól féltette Isten népét, hogy az ünnepek öncélúvá válnak, és eltávolítják az embert Istentől, úgy, mint a pogány világban, amelyben a külsőségek, a csillogás volt a fontos, nem pedig Isten. Az öncélú ünnepek becsapják a népet, s azáltal, hogy kielégítik vágyaikat, nem az igazi örömöt adják. Az ünnepekhez való kedv Luther környezetében igen nagy volt. Ő maga nem is az ünnepek és az ünneplés ellen szólt; szerette és ápolta a számára fontos ünnepeket. De nehezen viselte, hogy az egyházinak álcázott ünnepek sokszor elvilágiasodtak.

Ízig-vérig tanár-pedagógusként tudta, hogy a – gyenge – emberek számára fontos az ünnep adta jólét, a játék és a vidámság. Ezért pártolta, hogy egyházi játékok és szokások alakulhassanak ki a gyerekek számára. Ugyanakkor a lelkészeknek azt tanácsolta, hogy használják ki ezeket a játékos alkalmakat a gyerekek tanítására. Ugyanilyen célzattal támogatta az egyházi ünnepi játékokat, mint például a virágvasárnapi játékot. Ha azonban ezekben a középkorban olyannyira népszerű játékokban babonát talált, felemelte ellenük a hangját, sőt tűzzel-vassal irtotta őket.

Luther az évek haladtával egyre szigorúbb lett ezen a téren. Csak a lelki értékeket keresve egyedül azoknak a játékoknak a megtartására törekedett, amelyekben értelmet talált, és csak azokat a jelképes cselekedeteket hagyta meg, amelyek a hitben való megerősödést szolgálták. (A húsvét éjszakai játékot ebben az értelemben helyeselte és hagyta meg általános gyakorlatnak.) Élete utolsó éveiben egészen kategorikusan kijelenti: „…a ceremóniák nem hittételek. A ceremóniák nekünk vannak alávetve, és nem mi a ceremóniáknak. A fontos az evangélium tisztasága.” Számtalan ünneppel, ünnepnappal, szokással kapcsolatban olvashatjuk előadásaiból, prédikációiból az utókorra maradt véleményét. A lényeg mindig ugyanaz: keresd azt, ami az ember üdvösségét szolgálja, ami Jézushoz vezet, ami a hit segítője.

Ünnepszegény, de egyben pótlékünnepekkel teli világunkban nem azért kell a reformátorra figyelnünk, hogy „jó lutheránusok” legyünk, hanem azért, hogy Lutherhez hasonlóan a dolgok lényegére tudjunk összpontosítani. Ne kábítson el a mai „élményvilág” csillogása, az átvitt és a közvetlen értelemben vett tűzijáték, de azt se feledjük, hogy az evangéliumi öröm és ünneplés hitünk munkálója lehet.

Hafenscher Károly (ifj.)