Keresztény szemmel

Az Északi Egyházkerület február 26-án Domonyban tartott konferenciájának középpontjában a felügyelői szolgálat állt. Nekem az országos felügyelő tevékenységéről kellett szólnom. Az előző vasárnapnak, böjt második vasárnapjának az igehirdetési alapigéje határozta meg gondolataimat. Ézsaiás könyvének ötvenedik fejezete (4–10. vers) a tanítványi sorsról szól.

Néha a leginkább természetes dolgokat fogadjuk el nehezen. A tanítványi sorsban találkozik talán a legegyértelműbben a lelkészek és a nem lelkészek elhivatottsága. Szokás az egyetemes papság elvére hivatkozni, alátámasztandó a laikusok szolgálatát, igehirdetését. Valójában a tanítványi sors elemzése adja a legmeggyőzőbb választ arra a kérdésre, hogy mit kíván Jézus a tanítványaitól, és hogy mit jelent tanítványnak lenni – lelkésznek és nem lelkésznek egyaránt.

Ebben a sorban találhatók a felügyelők is. És persze a presbiterek, a gyülekezeti munkások és mindazok, akiket megérintett Isten üzenete, és őreá figyelve akarják élni az életüket.

Lehet valaki felügyelő úgy, hogy nem vállalja a tanítványi sorsot. Sokféleképpen lehet egy tisztséget betölteni. De így éppen a lényeg vész el, a minden tanítvány számára alapvetően fontos, meghatározó mozzanat: az Istenre való figyelés. Hiszen csak így tudhatja meg a tanítvány, hogy mit kíván tőle Ura. Végezhetnek nagyon tisztességes munkát emberek a gyülekezet életében, legáltalánosabban az anyagiak révén: összegyűjtve, elkönyvelve az adományokat, rendben tartva a gyülekezet gazdálkodását. Él is az a tévhit, hogy a gyülekezetek – és a magasabb egyházi szintek – életében, hétköznapjaiban a nem lelkészek dolga elsősorban az anyagiakkal kapcsolatos teendők ellátása. Nem szabad ezt lebecsülni, a jó rend igen fontos dolog. De a lelkész felelőssége az anyagiak terén is meghatározó, és a nem lelkészektől is elvárja Isten a tanítványságot, a közösség teljes életéért viselt felelősséget.

Mit jelent tanítványnak lenni, mit jelent a tanítványi sors? Elsősorban elkötelezettséget, odaszánást és hűséget. Sok a rajongás, a szalmaláng, a tiszavirág-életű tanítványság, amelynek az első napjaira jellemző lelkesedését könnyen kioltják a terhek, a gondok. Talán azért is, mert az illető nem tudta, hogy mi következik. Mert jó dolog tanítványnak lenni, az Úrhoz tartozni. De ha ez nem jár együtt azzal a tudattal, hogy az Úr igényt tart egész életünkre, ha nem evidencia, hogy az övéi vagyunk – ettől még többnyire élhetjük nyugodtan megszokott életünket –, akkor a feladatok jelentkezésekor könynyen meginoghatunk. Számomra mindig Graham Greene híres regényének – a Hatalom és dicsőségnek – pap hőse a tanítványi sors megszemélyesítője. A mexikói forradalom során betiltották az egyházakat, de a szigor az alkoholfogyasztást is érintette. Az egyház papot küld az országba, aki becsönget a megadott címen. „Pap vagyok” – mondja, és a helyiek segítségével megkezdi a munkát. Nagy nehezen szerez bort a miséhez; a regény egyik csúcspontja, amikor üldözői megisszák a misebort, neki pedig végig kell ezt szenvednie, majd életét is áldozza az ügyért.

Kopognak egy ajtón. A kérdésre: „Ki az?”, így hangzik a válasz: „Pap vagyok.” Mártíromsághoz is vezethet a tanítványi sors, de Isten ügye él – a tanítványok viszik tovább.

Ma különösen hangsúlyos és minden tanítvány feladata a vigasztalás és a segítés. Ézsaiás is a megfáradtak gondozását hangsúlyozza. A rendszerváltozás sok jót hozott, de a szociális piacgazdaság ideájából eddig a ridegebb piacgazdaság dominál. Nő a szegények, a leszakadók száma. A tanítványoknak kell őket segíteniük, vigasztalniuk. Elveszítjük hitelünket, ha a diakónia nincs szolgálatunk középpontjában, ha nem következik természetesen a misszióból.

Sok szó esik napjainkban a rendszereket kiszolgáló ügynökökről. A tanítvány Isten ügynöke. Olykor alvó ügynök, akitől Ura évekig, akár évtizedekig nem kíván különösebbet. Azután egyszer csak megkapja a parancsot, és engedelmeskednie kell. Nagy dilemma – melyet egyedül az Istenre való figyelés oldhat meg – az, hogy mikor van helye a szigorú, a kemény, a bűnöket ostorozó prófétai szónak, és mikor a kegyelem, az evangélium hirdetésének.

Csapdája a tanítványságnak, ha a tanítvány nagyobb akar lenni Mesterénél; nem figyel rá, ha úgy véli: ő már mindent tud. Könnyen ítélkezés születik ebből. A három nagy kísértés – kétkedés (Tamás), tagadás (Péter) és árulás (Júdás) – közül ma talán a kétkedés a legnagyobb veszedelem. Az előző rendszerben a másik kettő jelentett inkább kísértést.

A felügyelő a lelkész legközelebbi tanítványtársa. Akkor tudnak igazán jól együtt dolgozni, ha tanítványok, ha ugyanaz az Úr irányítja életüket. Ekkor könnyű lesz a feladatmegosztás, egymás segítése, egymás terheinek, illetve a gyülekezet, az egyházmegye, a kerület, az országos egyház terheinek az együttes hordozása.

Kétségkívül sajátos ebben a sorban az országos felügyelő helyzete, szerepe. Bár a vezető püspök közvetlen társa, mégis jellemzően egyedül is van. Hiszen a püspök saját kerületében, ottani felügyelőjével megéli a sokat emlegetett paritást.

Az országos felügyelői poszt nem dogmatikailag bebetonozott tisztség. A történelem hozta létre. Olyan főurak, világi hatalmasságok töltötték be ezt a szép tisztséget, akik tudták és akarták is védeni a reformáció egyházát. Ma máshová került a hangsúly. Talán a mélyen hívő Mádi Zoltán felügyelő – püspökével, Túróczy Zoltánnal együtt történt beiktatásán – szólt erről elsőként. Ma a felügyelői szolgálatban is a spirituális értékek – a hit, a hűség, a szeretet, a barátság, a szolgatárs segítése, az érte való imádság stb. – kerülnek előtérbe.

Még ha azonosan gondolkodnak is, különböző emberek különböző módon töltik be ugyanazt a tisztséget. Magam, akárcsak kerületi felügyelőként, elsősorban a lelkészek társaként, szolgálatuk segítőjeként igyekeztem és igyekszem eleget tenni feladatomnak. Nem uralkodva, még csak nem is igazán vezetve, hanem keresve azokat a konkrét ügyeket, teendőket, amelyekben hasznos tudok lenni, segítve a formálódó új egyházszervezet, elsősorban a fontosságában, feladataiban igencsak megnőtt – szolgáltató és irányító – országos iroda működését.

A felejthetetlen tanítvány, a mindig derűs evangélizátor, Józsa Márton szólított fel talán a legtöbbször igeszolgálatra. Szükség van a nem lelkészek bizonyságtételére – mondta, ezzel azt is jelezve, hogy nem a hivatásos teológusokkal való rivalizálást, profi prédikálást, hanem bizonyságtételt vár. Arról, aki őt is, engem is elhívott tanítványnak.

Frenkl Róbert