Keresztutak

Az első világháborúban Martin Niemöller tengeralattjáró-parancsnokként szolgált. Kiállt a német nemzeti értékek mellett, lelkész és náci szimpatizáns lett. Amikor azonban ellentmondott ennek az ideológiának, a második világháború alatt koncentrációs táborba került. Amellett, hogy sokak példaképe volt, személye többek számára 1945 után is kényelmetlen maradt.

„Mit szólna hozzá Jézus?”

A protestáns egyházi vezetőket is meghívták 1934-ben az Adolf Hitler birodalmi kancellár tiszteletére rendezett fogadásra. A Führer így „üdvözölte” őket: „Törődjenek az egyházukkal, de a német nép miatti aggodalmat hagyják meg nekem!” Martin Niemöller berlini lelkész erre így válaszolt: „A népünkkel szembeni felelősséget valaki más helyezte a lelkiismeretünkre. Ön ezt nem vonhatja meg tőlünk!” Hitler sóbálvánnyá meredt, hiszen nem számított ellentmondásra.

Niemöller, az egykori katonatiszt és tengeralattjáró-parancsnok kezdetben a nácikkal szimpatizált. Azt remélte, hogy a Harmadik Birodalom újra rendet teremt a káoszban. Ám az új urak által hangoztatott szép jelszavak és a gyakorlat (terror, zsidóüldözés, egyházellenesség) között tapasztalható éles ellentét kétségeket ébresztett benne. Talán felidézte magában azt a mondást, amelyet még gyermekkorában egy takács szegényes műhelyében fedezett fel, és amely egy életre az emlékezetébe vésődött: „Mit szólna hozzá Jézus?”

A tengeralattjárótól a szószékig

Martin Niemöller édesapja lelkész volt, de ő maga eleinte még álmában sem gondolt arra, hogy ezt a hivatást válassza. A tengerészet mellett döntött. Az első világháborúban – tengeralattjáró-parancsnokként – legendás hírnévre tett szert. Izgalmas stílusban megírt, de a kritikát igencsak nélkülöző, A tengeralattjárótól a szószékig (Vom U-Boot zur Kanzel) címmel megjelent háborús naplója bestseller lett.

A weimari köztársaság idején nem találta a helyét, „dacból” földművesként gazdálkodni kezdett. Váratlanul ötlött fel benne a lelkészi szolgálat gondolata. Szüleit és jó barátait megfigyelve arra a következtetésre jutott, hogy „Krisztus üzenetének hallgatása, valamint a Jézusba mint Úrba és Üdvözítőbe vetett hit új, szabad és erős embereket teremt”.

A westfaleni belmisszió vezetőjeként, később gyülekezeti lelkészként (Berlin-Dahlem) kezdett el behatóbban foglalkozni a politikával. Hevesen tiltakozott az ellen, hogy a protestáns egyházak is átvették az 1933 áprilisában bevezetett, a hivatalnokokra érvényes úgynevezett „árjaparagrafusokat”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a zsidó származásúak, vagy azok, akik zsidó nőt vettek feleségül, nem viselhettek egyházi hivatalt. Niemöller a hozzá hasonlóan gondolkodókkal megalapította a Lelkészi Segélyegylet (Pfarrernotbund) nevű társaságot, ebből fejlődött ki később a hivatalos német egyházzal (Deutsche Christen) szemben álló Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche).

Elkezdődtek a Gestapo kihallgatásai; sokakra igehirdetési tilalmat róttak ki. Negyven esetben kezdeményeztek eljárást Niemöller ellen, prédikációit rendszeresen jegyzetelték a Gestapo besúgói. 1937. július 1-jén bebörtönözték. Vizsgálati fogságban hét hónapig várt a tárgyalásra. Azzal vádolták, hogy „felforgató beszédeket” tartott, és hogy a törvények és az állami intézkedések elleni lázadásra szólított fel. Szemére vetették azt is, hogy hazaárulási szándékkal tartott fenn kapcsolatot a külföldi sajtóval.

A szenzációt keltő ítélet szerint „mindössze” hét hónapnyi várfogságot kapott, amelybe ráadásul beszámították a hét hónapos vizsgálati fogságot, valamint kétezer birodalmi márka pénzbüntetés megfizetésére kötelezték. Hitler tombolt. Niemöller „saját bőrén érezhette” bosszúját. A bíróság hátsó kijáratánál azonnal elfogták, és „a Führer személyes foglyaként” a Berlin melletti Sachsenhausen koncentrációs táborába szállították.

Nincs szükségünk mártírokra!

Hét évet töltött először Sachsenhausen, majd Dachau koncentrációs táboraiban, viszonylag „humánus körülmények” között, de szigorú őrizetben. Ugyanis az volt a nácik véleménye, hogy nincs szükségük mártírokra…

A háború után a Német Protestáns Egyházak Tanácsának helyettes elnökeként és az egyházak külügyi ügyeivel foglalkozó hivatal vezetőjeként tevékenykedett. Az Egyházak Világtanácsa 1961-ben hat elnökének egyikévé választotta. Általában tiszteletre méltó, de sokak által vitatott egyházi vezetőként tartották számon.

„Mindent meg kell tenni Kelet- és Nyugat-Németország egyesítése érdekében!” – hangsúlyozta. Szót emelt a katonaság, az atomfegyverek, valamint a vietnami háború ellen. Nem értett egyet a „jogos háború” fogalmával. Véleménye szerint kora háborúfogalma már csak tömeggyilkosságot és tömeges öngyilkosságot jelent. „A nukleáris fegyverek létét az élő Isten gyalázásának tartom” – mondta.

Wiesbadenben hunyt el 1984. március 6-án. Halála előtt egy esztendővel az amerikai poncas indiánok törzsük tiszteletbeli tagjává választották, és az „Aki a helyes úton jár” nevet adományozták neki.

A Sonntagsblatt cikke nyomán írta: Gazdag Zsuzsanna