Kultúrkörök

Hazánkban (még) nem működik az a kritikai hozzáállás vagy magatartás, mely például a franciáknál századok óta megfigyelhető. Nálunk nem szokás színházi darab, koncert, filmvetítés közben egyszerűen felállni és kivonulni, kinyilvánítva ezzel nemtetszésünket, s – ha úgy tetszik – az itt és most valóságában megindítani egy mű „recepcióját”. Ez a „kulturális prüdéria” oda vezet, hogy inkább magunkat sanyargatva végigszenvedünk egy rossz művet ahelyett, hogy valóban a közönség figyelmére méltó alkotásokat néznénk végig.

Erre gondolva távoztam az Oliver Hirschbiegel rendezte, százötven perces, dokumentumfilmszerű játékfilmről, mely a Harmadik Birodalom utolsó napjait jeleníti meg. A film nem jó. Ha történetesen nem lett volna „kötelező” végignéznem, nagy valószínűséggel a franciákhoz igazodom, s a vége előtt – angolosan – távozom.

Nézzük mégis azt a néhány tényezőt, amely egyáltalán lehetővé teszi a pozitív hozzászólást. Ha ma valaki Adolf Hitler nevét fedezi fel egy mű címében, valószínűleg legyint, mondván, már mindent tud, a történetek elmondattak. Amiben e film „újszerűnek” mutatkozik, az mindenképp a Führer alakjának újragondolása, emberi ábrázolása. Néhány kritika ezt a tényt felháborítónak találta, azonban azzal talán nem érdemes vitatkozni, hogy – ha tetszik, ha nem – Hitler ugyanolyan embernek született, mint bármelyikünk. Bruno Ganz nagy tehetséggel jeleníti meg a valóban sátáni, borzalmas személyiség azon vonásait is, melyeket közismert, – mintegy „kanonizálódott” – viselkedésmódjaitól távolinak érezhetünk. Mozdulatai, gesztusai, hanghordozása hibátlan. Az alkotás másik pozitívuma lélektani jellegűnek mondható. Elsőként történt német próbálkozás a nemzetiszocialista múlt feldolgozására a mozivásznon. Valószínűleg nem lesz filmtörténeti mérföldkő, sarkpont, mert esztétikailag nem meggyőző.

A film nem felel meg egy esztétikai szempontból értékes alkotás kritériumainak. Attól, hogy mindenki által ismert történelmi tényeket dolgoz fel, nem lehet meg „sztori” nélkül. A történet dadog, nem kellőképp kimunkált, a keretbe foglalt cselekmény egyszerűen nem illik a keretbe; nemhogy szét nem feszíti azt, inkább csak „lötyög benne”. Valahogy nem érzékelhető egy világos rendezőelv az egymás mellé helyezett részekben. A hatásvadásznak tűnő képi és hanghatások mellett elsikkad a lényeg: ki a felelős a történtekért? Erre a kérdésre a második világháború óta sokan sokféleképp keresték és keresik ma is a választ; újat itt nem láttunk-hallottunk.

Mindezek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy A bukás című film a múlttal való szembenézésnek egy lehetséges és eredményes segítője lehet még akkor is, ha más célnak nem felel meg. Megtekintése nem kötelező.

Kapi Dániel