Evangélikusok

Abból az alkalomból beszélgettem dr. Nagy Gyula nyugalmazott püspökkel és teológiai professzorral, hogy egész életművét tükröző iratait beadta az Evangélikus Országos Levéltárba. Szó esett a közelmúlt igaz feltárásáról mint egyházunk megújulásának nélkülözhetetlen feltételéről és arról, hogy ehhez az szükséges, hogy minél több értékes történelmi forrás bekerüljön a levéltárba.

– Püspök úr, úgy tudom, pályája nagy részét a lelkészképzés, a tudományos és a nemzetközi ökumenikus tevékenység töltötte ki.

– Valóban, ezekkel a területekkel foglalkoztam a legtöbbet. Kemenesaljai, vönöcki evangélikus ősök sarja vagyok. Soproni, berlini és hallei teológiai és filozófiai tanulmányaim, majd a pályakezdő, segédlelkészi évek után 1950-ben egyházunk Országos Közgyűlése megválasztott az Evangélikus Teológiai Akadémia dogmatika-etikai tanszékének professzorává. Az 1956-os forradalom alatt Budapesten kerültem közeli, munkatársi kapcsolatba D. Ordass Lajos püspökkel. 1957 nyarán, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) minneapolisi nagygyűlésén tagja voltam egyházunk delegációjának. 1958-tól nehéz idők, a „megtorlás évei” következtek. Dékánságom alatt a teológiai akadémia tanári kara – az egyházi testületek közül egyedüliként dacolva az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) fenyegetésével – nem volt hajlandó megszavazni Ordass püspök lemondatását. A következmény nem maradt el: idősebb kollégáimat, Karner Károlyt, Sólyom Jenőt és Wiczián Dezsőt állami segédlettel eltávolították, én pedig közel tíz éven át, a hatvanas évek közepéig nem utazhattam külföldre, megfigyelés alatt álltam, valamint a teológiai akadémián való maradásom is kérdéses volt. E nehéz években is hűséggel folytattam a lelkészek ma már idős és középnemzedékének alapos felkészítését Isten igéjének szolgálatára. Mivel munkásságom – főleg teológiai írásaim révén – ismert volt a nyugati testvéregyházakban, az enyhülés éveiben, 1965 után újra részt vehettem nemzetközi teológiai konferenciákon. 1970-ben meghívtak a Lutheránus Világszövetség genfi munkatársának. Feladatom az öt világrészre kiterjedő teológiai képzés színvonalának fejlesztése volt. Ökumenikus teológiai munkásságom elismeréseképpen 1975-ben – a száznál több protestáns és ortodox tagegyházzal rendelkező – Európai Egyházak Konferenciája (EEK) teológiai igazgatójává választott. Így bejárhattam a világot, főleg egész Európát, mindenütt megbecsülést szerezve „vasfüggöny mögötti” egyházunknak.

– Mit jelentett az Ön számára az 1982 és 1990 között az egyházi vezetésben eltöltött csaknem egy évtized?

– Hazatérésem, 1980 után teológiai tanárként folytattam működésemet. Egyházi vezetésünk belső válságának az idején, 1982 őszén püspökévé választott az Északi Egyházkerület. Kiterjedt nemzetközi egyházi kapcsolataim nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Lutheránus Világszövetség 1984-es nagygyűlését Budapesten rendezték meg. Tizenkét lelkészi munkacsoportban foglalkoztunk a gyűlés teológiai előkészítésével. Ennek eredményeképpen közös magyar–szlovák teológiai állásfoglalást adtunk ki a fő témáról magyar, német és angol nyelven. A nagygyűlés teológiai és egyházpolitikai jelentősége a külföldi és nyugati elismerésen túl a magyar evangélikus egyház számára az volt, hogy ez jelentette a vasfüggöny első igaz áttörését, hiszen nyugatiak nagy számban megjelenhettek a gyűlésen, és számos kapcsolat alakulhatott ki közöttünk.

Káldy Zoltán püspök súlyos betegsége és halála után, a megindult küzdelmes, belső egyházi átalakulás éveiben három éven át – 1987-től 1990 márciusáig – vezettem a Magyarországi Evangélikus Egyházat. E szolgálat éveiben a legfontosabb útjelzőknek a következőket tartom. A Budai Szeretetotthon Sérült Gyermekek Otthonát nyugati segítséggel teljesen felújítottuk. A soproni evangélikus templom tornyának háborús sérülése miatt a templom összeomlással fenyegetett. Megmentésére sok millió forintnyi összeget sikerült összegyűjtenünk hazai és burgenlandi gyülekezetektől, illetve az államtól. Eredményes dialógust folytattunk – létrehozva egy bizottságot – a Testvéri Szó egyházi reformmozgalommal, és közös nyilatkozatot fogadtunk el. A romániai falurombolás által veszélyeztetett erdélyi műemlékekért külföldön nemzetközi konferenciákon küzdöttem, illetve 1988 októberében a Néprajzi Múzeumban Mentsétek meg lelkeinket címmel kiállítást szerveztünk. Az állammal folytatott tárgyalások során – az államosított egyházi gimnáziumok közül elsőként – a fasori gimnáziumot sikerült megnyitni 1988-ban. A gimnázium épületének felújításához, az iskola beindításához – a hazai egyházi és állami támogatáson kívül – sok millió dolláros nyugati támogatást tudtunk szerezni. Ugyancsak sokmilliós nemzetközi egyházi segítséggel építettük fel 1989-re a teológiai akadémia új és modern épületét, amelyben ma az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) működik. 1989 végén az Országos Közgyűlés új törvényhozó zsinat összehívását indítványozta.

1. óta, nyugdíjas éveimben is folytattam a nemzetközi egyházi szolgálatot az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség és az Európai Egyházak Konferenciája vezető testületeinek tagjaként. Változatlanul egyházamnak szolgálok cikkeimmel, külföldön megjelent tanulmányaimmal és a ma már ökumenikusan is ismert, alapműnek számító Evangélikus dogmatika eddigi két kötetével.

– Mi indította arra, hogy írásos életművét másfél éves, fárasztó munkával összegyűjtse, és az Evangélikus Országos Levéltárba adja?

– Ez a hatalmas anyag 1990-ig több mint nyolcszáz, kézzel írott igehirdetésemet, ezernél több előadás-kéziratomat, összes teológiai előadás-jegyzetemet, itthoni és külföldi könyvekben és folyóiratokban publikált, ezernél több cikkemet tartalmazza. Szeretném, ha ez az anyag egyúttal segítség lehetne azok számára, akik a szívükön viselik egyházunk mai sorsát és jövőjét. Ahogy a régi latin közmondás tartja: „Historia est magistra vitae” – azaz a történelem az élet tanítómestere. De csak az igaz, torzításoktól, önző sérelmektől, elfogult vádaskodásoktól mentes történelemkutatást tartom ilyennek. A kutatóknak ebben nyújthat segítséget az Evangélikus Országos Levéltárba kerülő történelmi iratok elfogulatlan tanulmányozása. A közelmúlt történelmének írott forrásai tanúskodnak e korról, arról, hogy mi is történt valójában. Mennyi vitát, gyanúsítást – amerikai műszó erre a „mobbing” – lehetne az egyházban is elkerülni, ha az egyházi közelmúlt négy nehéz évtizedéből származó, még magánszemélyeknél levő történelmi források hozzáférhetőek és megismerhetőek lennének!

Irataim beadásával ebben szeretnék jó példával elöl járni. Csak példaként említem, hogy az átadott iratok között megtalálhatóak az Ordass püspök úr által vezetett egyházi delegáció és az ÁEH képviselői között 1957 végén lezajlott, a szakításhoz vezető tárgyalásokról szóló feljegyzéseim, valamint az 1956-ban és 1957-ben a genfi egyházi és állami vezetőkkel folytatott megbeszélésekről készült feljegyzések is, amelyeket a genfi, zárt LVSZ-levéltárban őriznek. A levéltárba került kilencéves genfi szolgálatom részletes, sok ezer oldalas iratanyaga, a nyolcvanas évek egyházi tanácskozásainak részletes jegyzőkönyvei, a jelentős fordulatot hozó 1984-es budapesti LVSZ-világgyűlés teljes anyaga és nyugati kiértékelésének több mint nyolcszáz oldalas sajtóvisszhangja is.

– Miért fontos, és milyen feltételekhez kötve történik a közelmúlt iratainak levéltárba adása?

– Csak kérni és bátorítani tudok mindenkit arra, hogy a birtokában levő értékes forrásanyagokat adja be az Evangélikus Országos Levéltárba! Van arra mód, hogy a letétként beadott iratok tulajdonjoga továbbra is az illető családjában maradjon, emellett a kutatás és a tartalom nyilvános közlése is korlátozható. Örömmel értesültem arról, hogy az utóbbi másfél évtizedben sok értékes anyag már bekerült az Evangélikus Országos Levéltárba, így azok hozzáférhetőek a közelmúltat kutatók számára. Ilyen például az idősebb Kendeh K. György által őrzött Ordass-iratanyag, Marcsek János, Koren Emil, id. Benczúr László iratai, Hulej Alfréd gyűjteménye Podmaniczky Pálról, valamint Deák János professzor hagyatéka. Ezzel szemben jelentős, a közelmúltban szolgált egyházi személyiségek, püspökök, felügyelők, teológiai professzorok, lelkészek iratai hiányoznak levéltárunkból. A legfontosabb, hogy minél több értékes, eredeti forrásanyag kerüljön be a levéltárba.

Mint a 20. század – hitünket és egyházunkat talán leginkább próbára tevő – négy évtizedének egyik ma még élő tanúja megemlítem, hogy arról sem szabad megfeledkeznünk, amit ma (helyhiánnyal küzdő, de felbecsülhetetlen értékű) történeti levéltárunk „evangélikus” jelzője jelent. Valóban nélkülözhetetlen magyar evangélikus egyházunk történeti múltjának jelenlegi és jövőbeli, igazságos megítéléséhez. Ugyanakkor a legvégső, igazságos és kegyelmes ítéletet egyedül Krisztus Urunk mondja majd ki mindannyiunk fölött!

Czenthe Miklós