EvÉlet - Lelki segély
Hiábavaló szolgálat?
„Nincs teológiai végzettségem, de lassan már egy évtizede lelkészünk munkatársa, jobb keze vagyok a gyülekezetben. Megtisztelőnek érzem, hogy szolgálhatok, és az évek hosszú sora alatt a lelkészcsaláddal is bensőséges kapcsolatot alakítottam ki. Mégsem tudom, hogyan mondjam el nekik, hogy elfáradtam, és valahogy elment a kedvem mindentől. Nem mintha Istenben csalódtam volna, és nem azért, mert túl sok szabadidőmet kellett feláldoznom. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy érzem: eredménytelen és hiábavaló a munkám. Félek, hogy felesleges minden próbálkozásunk, hiszen látható, hogy nem a jó, hanem a rossz győzedelmeskedik ebben a világban.”
Drága testvérem! Vigasztalásul és bátorításul mindenekelőtt szólaljon meg a próféta hangja: „Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne…” (Ézs 58,1a), és „fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá”. (Ézs 58,12) Hát ezért nem fölösleges és hiábavaló az Úrnak való szolgálat! Ha megbízatásunk van tőle, ha ő küld, akkor kiáltanunk és építenünk kell anélkül, hogy azonnali eredményeket követelnénk tőle. Urunk megeleveníti a holtakat, jól öntözött kertté változtatja a sivatagot, és a romok helyén új épületet emel. Ott és akkor, ahol és amikor ennek elérkezik az ideje.
Az a kísértés, amely megkörnyékezte kedves levélíró testvéremet, nem más, mint a Diabolosz szánalmas kísérlete arra, hogy hátráltassa gyülekezetük hitbeli fejlődését. Ahogyan a háborúban is erőteljesebben támadják a stratégiailag fontos helyeket, mint a jelentéktelen frontszakaszokat, természetes, hogy a sátán is elsősorban Isten elkötelezett bizonyságtevőinek a szolgálatát igyekszik hatástalanítani. Ha másként nem, akkor úgy, hogy elkedvteleníti őket. Gyakori tapasztalat, hogy éppen a legáldottabb szolgálat után jönnek a legnehezebb próbatételek. A kísértő ellentámadásba lendül.
Nagyon kell azonban vigyáznunk arra, hogy a legsötétebb napokon, a legmélyebb csalódások közepette se vegyük le Istenről a tekintetünket! Tegyünk hitvallást arról, hogy bármi történjék is, az Úr az Isten, és ő a végső győztes ebben a világban. Az csupán a látszat, hogy a rossz győzedelmeskedik, a jó pedig alulmarad. Hát persze, hogy elkeserítő, ha lelki munkánknak nincsen vagy csak kevés a kézzelfogható eredménye. Érthető, hogy testileg-lelkileg és szellemileg is elfáradunk, hogyha nem szakítunk időt a feltöltődésre, a pihenésre. Sokszor fáj, hogy éppen azok a testvérek, akikért fáradozunk, észre sem veszik, vagy nem értékelik szolgálatunkat. Azt azonban nem szabad megengednünk, hogy ez a fáradtság teljesen uralma alá hajtson bennünket, és végső soron még Istennel való kapcsolatunkat is veszélyeztesse.
Kérem, gondolja végig, és küzdjön meg azzal a kérdéssel az Úr színe előtt, hogy miként folytassa tovább szolgálatát! Ha az Úrra vetjük minden terhünket, akkor életünk válságos időszakaiban is megtapasztaljuk gyöngéd gondoskodását. Szeretete talpra állít. Kegyelme őriz. „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézs 43,2)
Fontos, hogy lelkészével őszintén beszéljen megfáradásának okairól, kételyeiről és tépelődéseiről. Megterhelt lélekkel nem lehet szolgálni. A lelkipásztori beszélgetés és a közös imádság megerősít a csüggedés idején. Biztos vagyok benne, hogy lelkésze és annak családja értőn és megértőn segíti fog Önnek. Több munkás kell a szőlőbe! Kedves levélíró testvérem bátran vallja meg azt, ha egy feladat megterheli, és ne vádolja magát azért, hogy véges a teherbíró képessége. Az Úrért égő szívnek nem kell idő előtt elégnie. Ha istenfélelemben, elhívatásunkhoz méltóan élünk, szolgálatunkat engedelmesen és hűségesen elvégezzük, akkor megtettünk minden tőlünk telhetőt. A növekedést pedig Isten adja.
Kedves testvérem, tanulmányozza át az Ószövetségben Illés próféta történetét! (1Kir 17–19) Illés az Úr elkötelezett szolgája volt, mégis eljött az ő életében is a megfáradás időszaka. Amikor a Kármel hegyén a próféta imádságára tűz szállt alá az égből, és megemésztette az áldozatot, akkor a nép elismerte, hogy az Úr az Isten. De mégsem következett be fordulat a nép életében, mert a közöny, a világ gondja és öröme elfojtotta bennük az Isten közelsége utáni vágyat. Illés pedig rettenetesen megkeseredett. Nem akart többé szolgálni, meg akart halni. Isten azonban felüdítette fáradt szolgáját; még munkatársat is kapott Elizeus személyében, aki később az utóda lett.
Szükséges, hogy néha kimenjünk a magunk pusztájába, és átéljük, hogy mennyire esendőek és sebezhetőek, erőtlenek és kicsik vagyunk. Ha ezt elismerjük, az Úr megmutatja hatalmát és erejét. Miután pedig szolgált nekünk, és megerősített bennünket, mindig új feladatokkal bíz meg. Ezekhez a feladatokhoz kérem az Ön életére és szolgálatára az Örökkévaló áldását!
Szőkéné Bakay Beatrix