Keresztény szemmel

A múlt árnyai

A �80-as évek első felében jártam általános iskolába. Jó tanuló lévén voltam előre felavatott kisdobos, úttörőként részt vehettem zánkai őrsvezetőképző táborokban, rajvezetőként pedig a csapatgyűléseken jelenthettem a csapatvezető titkár elvtársnak, hogy a Hunyadi János raj harminckét fővel felsorakozott az ünnepélyes csapat-összejövetelen. Macska őrsünk nyerte meg az egyik évben az iskolai papírgyűjtő versenyt, és jutalmul egy hetet Zánkán, az úttörővárosban tölthetett más szocialista országbeli pajtásaival együtt. Piros nyakkendőm és úttörőkönyveim még ma is megvannak valamelyik szekrény mélyén, csakúgy, mint az ezekből az évekből származó gyermekkori emlékeim. Hiszen a szocializmus nekünk, gyerekeknek vidám úttörődalokat, sokszor hittanóra utáni őrsi órákat, erdei számháborúkat, balatoni táborokat és sok évre szóló levelezőtársakat jelentett.

Aztán a gimnáziumban egy nap azt mondták a tanárok, hogy vegyük a táskánkat, mert a Kossuth térre megyünk a Parlamenthez, ahol ki fogják kiáltani a köztársaságot. Arra emlékszem, hogy nagy tömeg volt, sütött a nap, miközben az Országház ablakában felolvasták a kikiáltó nyilatkozatot. Hogy valójában milyen történelmi eseménynek voltunk akkor ott tanúi, annak csak később – többet látva a világból – fogtam fel a jelentőségét. Hiszen nekünk a következő évben még szóbeli felvételi tétel volt történelemből a nagy októberi szocialista forradalom.

Apai dédapáimat nem ismertem személyesen, de életük történetével egy másik arcát ismerhettem meg annak a sokszor kegyetlen és hazug korszaknak, amely addig számomra – koromnál fogva – csak a honvédelmi napok bográcsos-krumplipaprikásos akadályversenyeit jelentette.

Dédapáim evangélikus gyülekezetük „oszlopos tagjai” voltak – egyikük felügyelő, másikuk pénztáros. De nemcsak az egyházban tettek sokat, hanem munkaszeretetük is közismert volt a faluban. Családjukat a napfelkelte sokszor már a földeken vagy a piacon találta, és a nap már nyugovóra tért, amikor ők még az állatokról gondoskodtak lefekvés előtt. Mivel nagyon takarékosak voltak, a megtakarított pénzből egyre több földet vettek, hogy még többet dolgozhassanak. A városi élethez szokott füleknek talán meseszerű lehet az a nagyon is valósan sok munka, amellyel napjaik teltek. És nagyon is valós volt az a sok rettegés és könny, amelyet a kuláklistára való felkerülés hozott. A fekete autó, az állandó és váratlan házkutatások, a vagyonelkobzás, az Andrássy út 60. és Márianosztra, a sok verés és kínzás. A család pedig hónapokig azt sem tudta, hogy hol vannak a családfők, és vajon élnek-e még. Aztán mindketten hazajöttek, egyikük különösen is sok begyógyíthatatlan testi és lelki sebbel. A fő bűnük szorgalmuk és munkaszeretetük volt.

A napokban emlékeztünk a kommunizmus áldozataira. Mindenki maga tudja, hogy mire vagy kire emlékezik ilyenkor. Nekem dédapáim alakján keresztül sok ártatlanul meghurcolt és elhurcolt, ismert és ismeretlen ember jut eszembe, akiknek az életét egy olyan korszak rombolta le, mely vezérszavaiban „szép jövőt épített”. Az ő emlékükre égett országszerte február 25-én a gyertya.

Boda Zsuzsanna