e-világ
Komp(uter)utópia: ég és föld között
A magyar háztartások 22,5%-a rendelkezett 2002-ben számítógéppel. Tavaly ugyanez az adat már 35% körüli volt. Az utóbbi években dinamikusan nőtt az internetfelhasználók száma. A Bell Research piackutató cég 2004-es tanulmánya szerint háztartásaink mintegy 15%-ában van internetkapcsolat. Ez azt jelenti, hogy közel minden második olyan háztartás, amelyben van személyi számítógép, rendelkezik hálózati hozzáféréssel. Az otthoni PC-k kétharmadához kapcsolódik nyomtató; a digitális fényképezőgépek száma pedig egy év alatt megduplázódott.
Hasonlóan magával ragadó statisztikákon akadhat meg a szemünk az éves Magyar infokommunikációs jelentéseket olvasva, amelyek – egyebek mellett – a magyar társadalom infrastrukturális ellátottságát tárják fel. Óriási – közel 40%-os – eszközbővülés figyelhető meg otthonainkban (ez a Sulinet programnak is köszönhető), és valószínűleg mi is az „új tulajdonosok” örömével konstatáltuk: nekünk sem luxus többé a számítógép, de még a nyomtató sem. Sőt talán már nem is gondolkodunk azon, hogy megengedhetünk-e magunknak egy új fényképezőgépet (természetesen digitálisat, hiszen a reklámok is az „intelligens” gondoskodásra bujtogatnak titkon – mi mást is vennél másfél éves gyermeked mintaszülőjeként?).
Ami pedig ez után következik, az a szívet melengető, büszke érzés: felnőttünk. Teljes jogú tagjai vagyunk a társadalomnak. A tudás társadalmának. Vagy inkább az infokommunikációs társadalomnak – mégiscsak hozzáértőbbnek tűnik ez a megfogalmazás. (Ezzel a háttértudással persze még büszkébbek lehetünk magunkra…) Ha még tovább megyünk, világossá válik: elindultunk az integráció útján. Ha olykor – távol a nagy európai olvasztótégely elitjétől – magányosnak is érezzük magunkat, uniópolgárságunk flepnije fényesedik attól, amikor kissé önelégült mosollyal elindítjuk fészkünkben a böngészőt, és csatlakozunk polgártársaink láthatatlan szövetségéhez.
Mindezt – természetesen – a legújabb számítógépünkön tesszük, mit sem gondolva már az x86-osok kidobásra váró generációjával és a talán már a pince mélyén porosodó Commodore 64-esünk múltba vegyülő sziluettjével. De nem, ez nem igaz. Igenis letelepszik néhány másodperc erejéig mellénk a gyász, némi könnyes nosztalgiát lopva szívünkbe: de jó is volt éjjeleken keresztül nyomkodni joystickünk piros gombjait. Most csak egy szürke egér volt a dobozban vásárláskor… Túlcsorduló örömünket azonban egyelőre semmi sem csorbíthatja.
Először akkor érezzük megcsalva magunkat, amikor egerünk nem akar többé szaladgálni. Kezdeti dühünket egy-két jól irányzott mozdulattal levezetjük. Szegény egérke… De ez az állapot tarthatatlan, hiszen be kell, hogy valljuk magunknak: nem vagyunk már jó társai egymásnak. A szürke egér a kukában landol; lecseréljük egy színesebb, izgalmasabb, esetleg vezeték nélküli, mindentudó verzióra – lehetőleg olyanra, amelyet bármelyik uniópolgár irigyen mustrálna, hiszen most már garantáltan minőségibb klikkeléssel csatlakozunk a hálóra…
Így továbbra sem lohad le a lelkesedésünk, nem foszlik szét az illúzió: az internet világában szabadon, szinte feloldódva úszkálhatunk – inkább az éteri tengerre, mint kábelfolyamokra gondolva. Itt mindenki egyenrangú, mindenki tud úszni, mindenki egy nyelvet beszél, és követi a lejegyzést sem igénylő törvényeket. Senki sem fejlettebb a másiknál, és az új típusú gazdagság bárki számára elérhető jószágtól függ a hálózat ideáltársadalmában: az információtól. Új ég? Új föld? Egyik sem. Új világ. Ég és föld között.
A történet azonban nem ér itt véget. A csalódást újból és újból megtapasztaljuk a számítógépünkkel, a nyomtatónkkal, a kameránkkal, a mobiltelefonunkkal stb. kapcsolatban. Mind a szemétbe megy végül, anélkül, hogy törődnénk azzal, mit is jelent ez. Hogy helyette újabb és újabb gépek jönnek le a gyártósorokról, hogy a régiből mind földtöltelék lesz, hogy a veszélyes hulladékok megmérgezik a vizeinket, hogy Magyarországon naponta 720 kg nehézfém kerül a szemétbe, hogy minden nap rengeteg termőföld pusztul el, hogy a gyermekeink ebben a „high-tech szerelemben” fogannak…
Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a tárgyaink lassan-lassan (nem, inkább gyorsan-gyorsan!) elavulnak, és használhatatlanná válnak; megéri egy újba beruházni. Pedig saját magunkat csaljuk meg: nem velük van a baj, hanem velünk.
Velünk, akiket hajt a vágy az új, a fejlett, a szabad, az uniós, a korlátlan és az isteni dicsőség után. Még több kell. Ami van, az nem elég. Nem elég a rendelkezésre álló tér, idő, kapcsolat, öröm, lehetőség. Mennyei magaslatokat akarunk. Ha kell, beruházunk érte.
Malik Adrienn