Keresztény szemmel

Ki tudja, miért nem lelkesít most az ünnep? Régi iskolai március tizenötödikék kokárdái után matatok a fiókokban egy kis nosztalgiával. (Érdekes, hogy ezek tartósabbnak bizonyultak még a fiók mélyén tárolva is, mint az akkori műsorokhoz kötelező lelkesedéssel hozzáfűzött Internacionálé… – tűnődöm fanyar szájízzel.) Igaz, a gépies és egyhangú rohanásban emlékeztetőül már napokkal ezelőtt fel-feltűnt az utcán egy-egy kabáton a régi, háromszínű szalag. Én csak most jutottam el a keresésig. Nem mintha egy rekesz paprika (marokkói méregerős? – suhan át az agyamon) és egy karton cigi között nem juthattam volna hozzá az aluljáróban („Csak egy száááázas a kokárda!”), na de ennyire azért mégse járjunk alul… (Vajon ilyen mélyről valaha is előbújt volna-e a forradalom?)

1. március 15-én, hamvazószerdához egy hétre valami megmutatkozott nálunk, ami ott dagadt-kelt már a Himnuszban, a Bánk bánban, az Országgyűlési Tudósításokban, az utcakövekben, a nyomda ólombetűiben, s amit nem áztatott szét a bajba jutott kormányok biztos szövetségese, a langyos tavaszi eső sem. Lett belőle Nemzeti dal, tizenkét pont, felelős kormány, szabadságharc – Világos, Turin, Döbling és kiegyezés… S maradt belőle máig is egy lángoktól ölelt kis ország.

S megmaradt belőle még a kokárda, amely egykor egyaránt volt Petőfié, Jókaié, Kossuthé, Széchenyié, Vasvárié, Deáké, Eötvösé, Görgeyé, a �48-as katonáké és az egyházaké… Egymástól elütő s mégis összeölthető nemzeti színekből: különböző árnyalatú, vérmérsékletű, jellemű és felekezetű emberek életének tarkaságából, gondolataiból, álmaiból. A történelem különleges színkeverő műhelyében született mindebből a jelkép, a külső jelként is vállalható trikolór.

Vajon megtörténhet-e velünk a csoda, hogy a történelemben trikolórrá összesűrűsödött színekben újra felfedezzük a tarka álmokat, gondolatokat, szándékokat? Vajon közel van-e az idő, amikor a tenni akaró, különböző árnyalatú, vérmérsékletű és jellemű emberek újra az ország, a közjó és egymás szolgálatára rendelik magukat?

S vajon mi születhet meg, mi dagad-kel a mi korunkban? Kezemben a hasonmásként újranyomott �48-as forradalmi program, a tizenkét pont: felelős magyar kormányt, becsületes és méltányos közteherviselést, az írott és kimondott szó szabadságát, nemzeti bankot, a külső katonai és pénzügyi függés felszámolását követelő kiáltvány. Valóban száműzhetnénk már a történelmi levéltárakba? Vajon nem éppen ezekkel a témákkal van teleírva a napisajtó manapság? Miközben a sok beszéd, hatásvadász óriásplakát és szónoklat sokszor éppen azt fedi el, ami igazán lényeges, van-e bátorságunk ma újra magunkra vállalni a gyakran évszázados ügyek közös elrendezését?

S hol marad ebből az egyház? Érdekel-e bennünket egyáltalán, hogy miről is álmodik, tervez, mitől szenved, és mire törekszik a világ, amelyben élünk, megszólalunk? Miközben történelmi felépítmények védelmébe húzódunk (merev egyházszervezet és liturgikus hagyományok, gyakran politikakövető fellépés stb.), sokszor éppen a saját történelmünk támad hátba bennünket: lehetne az egyház úgy kor- és időszerű, hogy nem tagadja meg tulajdon lényegét! A siralmas mai magyar közállapotokban bizonyára nem azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot – se Krisztusnak, se másoknak, se magunknak –, ha engedünk a bennünk és közöttünk bujkáló kísértésnek, annak, hogy fantáziátlan, mellébeszélő, szeretetlen, egymással mit sem törődő és hierarchiába csúcsosodó egyházzá váljunk. Kétségtelen, hogy 1848 még nem ismerte azt a fajta ellenséges és közönyös légkört, amely ma veszi körül az egyházakat. De talán az egyházak sem ezzel a néma és mozdulatlan irtózással tekintettek körül. „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36) – szólal meg bennem is Jézus szava a mai politikai környezet láttán, de éppen ő az is, aki elküldte tanítványait az evangéliummal – szenvedni, szeretni, szolgálni és igaz szóval reményt hirdetni – széles e világra…

Kezemben tartom a régi iskolai kokárdát – s keresem mögötte az emberi színeket. Talán már meg sem találjuk őket?

Korányi András