A vasárnap igéje

BÖJT 5. VASÁRNAPJA (JUDICA) – 2Móz 32,30–34

„Csak meg ne tudják!” „Csak ki ne derüljön!” Mi, emberek leleményes és rafinált technikákat fejlesztünk ki arra, hogy bűnünket palástoljuk, nehogy láthatóvá váljék a szennyesünk. Életünk árnyékos fejezeteit „magánügynek” nevezzük, s azt hangoztatjuk, hogy ez senki másra nem tartozik, csak ránk és az Úristenre, miközben kegyesen mondogatjuk: „…az Úr vizsgálja meg a szíveket.” (Péld 21,2) Mintha a be nem vallott bűneinknek nem lennének önmagunkra és a közösségünkre nézve is ártalmas következményei! Mintha a közösség nem szenvedne bűneink parfümös selyemsállal álcázott kelevényétől!

Judica vasárnapján Isten nyilvánvalóvá teszi és ünnepélyesen bejelenti, hogy megelégelte maszatoló, vétkeinket elkenő, azokat ravaszul relativizáló játszadozásainkat, életünk parkettjén való táncolásunkat. A vasárnap felülről jövő, kristálytiszta zsoltárhangja elnyomja emberi magyarázkodásunkat, perlekedésünket: „Ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” (vö. Zsolt 43,1.2) Amikor a hivatalosak, az egyház vezetői már nem tudják, nem bírják vagy nem akarják ezt a zsoltárhangot énekelni, akkor helyettük a pogányok, a kövek, a költők fognak hiteles dalra fakadni: „Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.” (József Attila: Bukj föl az árból)

Isten számára a bűn utálatos dolog, előtte nem hivatkozhatunk mentő körülményekre, lélektani okokra, az általános nyomásra vagy arra, hogy „mindenki ezt csinálta”, „ilyen volt a kor”, „mindenki sáros volt”. Mily könnyen lehetne védőbeszédet fogalmazni a pusztai vándorlás idején aranyborjút készítő zsidó nép érdekében is: „Szegények, elfáradtak!” „Olyan kilátástalan volt az életük!” „Nem kaptak egyértelmű útmutatást az Úrtól.” „Az embernek valamiben azért hinnie kell…” „Tettük csak az ősi vallási ösztön megnyilvánulása volt.” „Nem ártottak ezzel senkinek.” Isten szemében azonban a nép a bálványimádás undorító bűnét követte el, amelyet a haragja méltán büntet. A büntetésnek az emberek előtt is nyilvánvalóvá kell lennie, ezért Mózes elrendeli Lévi fiainak lekaszabolását. A háromezer halottat követelő, testvért, barátot, rokont sem kímélő mészárlás emberi szempontból nézve felháborító és érthetetlen.

Mózes azonban jól tudja, hogy az a büntetés, amelyet ő szabott ki a népre, Isten számára nem lesz elegendő. A vétekért engesztelést akar szerezni, s ezért fölmegy az Úrhoz. Mózes itt közbenjáró főpap, aki elismeri, megvallja népe bűneit, és könyörög a népéért Isten színe előtt. Hogy megmentse őket, még saját üdvösségét is felajánlja Istennek: „Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” (2Móz 32,32) Isten nem fogadja el Mózes felkínált helyettes áldozatát, mert az Úr csak azt törli ki az élet könyvéből, aki vétkezett őellene. Mózesnek nem áldozattá kell válnia, hanem vezetőnek kell maradnia.

Az Ószövetség történeteit nem önmagukért olvassuk. Ez az epizód – akárcsak a többi – Krisztusra utal. Mózes közbenjáró imája csupán halvány árnyéka Krisztus közbenjáró imádságának, amelyben kínzóiért könyörög: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34)

Krisztus nemcsak felajánlotta magát az emberiség összes bűnéért, mint Mózes a népe vétkéért, hanem oda is adta magát Istennek engesztelő áldozatul. A Fiú átadja magát az Atyának, és az Atya is átadja a Fiút – a kárhozatnak. „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk…” (2Kor 5,21) A mennyei Atya mégsem a Fiú áldozatának érdeméért szeret bennünket, hanem az Atya és a Fiú önkéntes egységben hozza az áldozatot, mert szeret minket.

Amíg az ember önző módon, bűneit palástolva rejtőzködik önmaga, embertársai és Istene elől, addig Isten a Golgotán önzetlen módon rejti el megmentő kegyelmét ítéletébe, irgalmát a kereszt gyalázatába. Amíg mi kínosan ügyelünk arra, hogy „ki ne derüljön”, addig a kereszten minden kiderül. Ott kifakadt az én bűnöm, sőt az egész emberiség minden múlt-, jelen- és jövőbeli bűne. És kiderül Isten bűnbocsátó szeretete is, amelyből élünk. Mily rossz annak, aki nem tudja, hogy nem kell többé a bűneit rejtegetnie, hiszen Isten a szabadítás örömhírét rejtette el e kereszten! Mily rossz annak, aki nem hagyja, hogy testvérei átöleljék, mert nem tudja, nem akarja megvallani megkeményedett szívének féltve őrzött, sötét titkát…

Az igazi főpap, az egyetlen valódi közbenjáró úgy harcol, küzd, imádkozik értünk, hogy egyben ő az áldozati Bárány is. Ezt a csodát sohasem fogjuk teljesen megérteni, de szemlélhetjük és imádhatjuk a misztériumot. Énekeskönyvünkkel a kezünkben mondhatjuk: „Soha én ezt nem tudom / meghálálni, Jézusom!” (EÉ 201)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy te az ítéletedbe rejtetted irgalmadat! Hiába próbálunk bűneinket palástolva menekülni, te utolérsz bennünket. Hála és dicsőség neked ezért. Segíts, hogy kegyelmed ára kárba ne vesszen rajtunk! Ámen.

Ifj. Fabiny Tibor