Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 19.

Sorozatunk a végéhez közeledik, ám a későbbiekben más összefüggésben újra meg újra visszatérünk majd arra, hogyan is vélekedett reformátorunk az istentiszteletről. Lesz szó arról is, hogy az e témával kapcsolatos megállapításai, iránymutatásai közül mi az, ami ma is mértékadó, s mi az, amit meghaladott az idő. A jövő heti, a sorozatot záró cikk előtt hadd álljon itt egy meghatározó gyakorlati teológus véleménye arról, hogy miben is látja Luther istentisztelet-teológiájának és -gyakorlatának jelentőségét.

Manfred Josuttis, a göttingeni egyetem teológiai fakultásának gyakorlati teológiai professzora, aki nézeteivel nem fér bele a szokásos skatulyákba, a tőle megszokott furcsa fogalmazásban foglalja össze a lutheri istentisztelet jellemzőit. Abból a nézőpontból közelíti meg a kérdést, hogy mit nem fogad el a megreformált liturgiai gondolkodás. Hat olyan latin eredetű kifejezést használ, amely a jól ismert anti- előtaggal kezdődik. A hat jelző, illetve magyar értelmezése a következő: antimeritorikus: érdemszerzés-ellenes; antiszakramentális: az egyoldalú szentségi vonal ellen való; antihierarchikus: az elpaposodás és a hierarchizálódás elleni; antireformisztikus: nem a mindenáron változtatni akarás hajtja; antispiritualisztikus: nem hajlandó a lelki síkot elválasztani a teljes életvalóságtól; antiszubjektivista: ellenzi a szubjektivitás egyeduralmát.

Josuttis szerint a lutheri istentisztelet első jellemzője, hogy nem ad teret semmiféle érdemszerző gondolatnak. A reformáció „sola”-gondolatai, azaz hogy egyedül (sola) kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztusért van üdvösségünk, az istentisztelet egészében jelen vannak. Sem maga az istentisztelet, sem az egyes emberi cselekedetek (imádság, böjt, bűnbánat) nem tesznek Isten előtt elfogadhatóvá, igazzá. Csak Jézus Krisztusért fogad el (és igazít meg) minket az Isten. Ezt az evangéliumot hirdeti meg a prédikáció, ezt a tényt „gyakoroltatja be” velünk a liturgia minden egyes mozzanata. Énekeskönyvünk Luther-énekei – ezek istentiszteleti életünk különleges ékkövei – mind-mind erről szólnak. Nem bízhatunk a magunk teljesítményében, sem mások nem tehetik meg helyettünk, hogy „kijárják” Isten – halálos büntetés helyett életet adó – jóságát. Érdemszerzés helyett egyedül Krisztusban van reménységünk és bizalmunk – ettől válik „lutherivé” az istentisztelet.

A német teológus másodszor arról ír, hogy a lutheri istentisztelet az egyoldalú szentségi karakter ellen van. Luther számára az ige és a szentség nem egymással szemben kijátszható részei a liturgiának. A kettő összetartozik. S bár az ő korában – a szentségi egyoldalúság miatt – hangsúlyozni kellett az ige és az igehirdetés szerepét, a kettő arányát sohasem borította fel. De gondoljuk tovább: később a másik oldalra billent a mérleg nyelve az evangélikusságban – a szentségi részt háttérbe szorítva került a központba az igehirdetés. Ahogy reformátorunk vigyázott az egyensúlyra, úgy kell nekünk is ügyelnünk rá.

Manfred Josuttis harmadik állítása, hogy a lutheri reformáció nyomán létrejött istentisztelet nem engedi az elpaposodást (a hierarchia egyeduralmát). Értsük e gondolat mindkét vonatkozását! Luther korában ez azt jelentette, hogy az istentiszteletbe külső és belső aktivitással bevonta a gyülekezetet. Az anyanyelvű liturgia és igehirdetés, a sok közös ének, a mindig közösségben végzett úrvacsora erről tanúskodik. A mai korban is fontos, hogy ne paposodjon el az istentisztelet azáltal, hogy a templomban jelen levők közössége egy monológot előadó főszereplőre és passzív hallgatóságra (nézőközönségre) válik ketté. Ha lutheri istentiszteletet tartunk, komolyan végig kell gondolnunk, hogy mi a kimondottan lelkészi feladat, s melyek azok, amelyekbe a gyülekezet egy-egy tagja vagy az egész közösség aktívan be tud kapcsolódni.

A negyedik megállapítás így hangzik: a lutheri istentisztelet nem a mindenáron való változtatásra törekszik. Sokan megvádolták Luthert – a többi reformátorral szemben is –, hogy túl lágy volt az egyházújításban; a kritikát megfogalmazók szerint több mindent meg kellett volna változtatnia. Luther megtartotta az ősi renden alapuló, másfél évezreden át csiszolódó istentiszteleti rendet, s csak ott „nyúlt bele”, ahol a Szentírással, az evangéliummal össze nem egyeztethetőnek tartott valamit. Meggyőződésem szerint ezért (is) érdemes visszatérnünk a forrásokhoz – a lutheri gyökerekhez.

Az ötödik megfogalmazás Josuttistól ez: nem hajlandó a lelki síkot elválasztani a teljes életvalóságtól. Ha belegondolunk, érezzük, hogy mennyire mai ez az ügy! Nemegyszer kettős a keresztény ember élete. Másról szól a vasárnap, és másról a hétköznapok. A reformátor istentiszteleti elképzelése és gyakorlata életszagú volt – az élete pedig az istentisztelet levegőjét árasztó. Van mit tanulni tőle…

Josuttis utolsó, summázó gondolata szerint a reformátor istentisztelet-teológiája antiszubjektivista: ellenzi a szubjektivitás egyeduralmát. Ma, amikor egyre többen csupán a „maguk módján” vallásosak (az egyháztól távol tartva magukat), jó figyelembe venni azt, hogy a kereszténység és annak istentisztelete „társas műfaj”. Nem magányos farkasokként élünk, ünnepelünk, és találkozunk Istennel. Urunk közösségbe hív, hogy a vele való közösségben éljük meg az egymással való közösséget is. Talán más lenne a világ, ha nem az indulataink, érzéseink által, hanem Isten – liturgiában is meghirdetett és megélt – szeretete nyomán kötődnénk egymáshoz.

Hafenscher Károly (ifj.)