A hét témája

Az ünnepi megemlékezések általában március 15-e történéseit elevenítik fel, kevesebb figyelmet kapnak a későbbiek, a szabadságharc katonai vonatkozásai. Holott a honvédseregben sok neves és névtelen – különböző foglalkozású, családi hátterű, vagyoni helyzetű, vallású, nemzetiségű – katona küzdött hősiesen gyalog, lóháton, szuronnyal vagy ágyúval hazánkért és a szabadságért. Az alábbi írásban a szabadságharc egy-egy hadászati, harcászati vonatkozásáról esik szó.

Magyarország 1848 szeptemberétől korlátozott háborút viselt a támadó Horvátország, október végétől pedig Ausztria ellen. A korlátozott háborúban a harcok addig folynak, amíg nem teljesül a kitűzött katonai és politikai cél. A magyar politika nem a Habsburg Birodalomtól való elszakadást szorgalmazta, hanem békés körülményeket szándékozott biztosítani az 1848 áprilisában megkezdett átalakulás folytatásához. A magyar elképzelésekkel szemben az osztrákok a megsemmisítő háború mellett foglaltak állást, azaz teljes vereséget kívántak mérni az ellenségre úgy, hogy az már ne tudjon védekezni.

Egy háború típusát mindig az erősebb fél szándékai határozzák meg, ezért a szabadságharcban Magyarországnak is ez utóbbi formát kellett alkalmaznia a mielőbbi béke érdekében. 1849 áprilisára kiderült, hogy Ausztria rövid távon nem tudja tartani a teljes megsemmisítés politikáját, mert nincsenek meg hozzá a kellő erőforrásai. Így érhettek el a magyarok stratégiai sikereket, például a horvát hadsereg támadásának megállítását 1848 szeptemberében.

Egy-egy csata során a katonák fegyverzete és a csapatok kiképzettsége határozza meg az ütközet megvívásának módját, más szóval a harcászatot. A �48-as szabadságharc csatáiban – a kor haditechnikájára jellemzően – nemcsak a lovasságnak és a tüzérségnek, hanem a gyalogságnak is nagy szerepe volt, mégpedig mindkét oldalon. A magyar gyalogság a lovasság támadásával szemben gyakran alkalmazta a zárt négyszögbe való fejlődést. Ez a forma négy négysoros arcvonalat jelentett, ezer-ezerkétszáz fővel, elvileg kétszázötven-háromszáz lőfegyverrel és ugyanennyi szuronnyal. A lovasság zárt kötelékbe fejlődve minden fegyvernem ellen bevethető volt. A gyalogság ellen a cél az volt, hogy betörjenek a négyszögbe, és egyéni harcra kényszerítsék a gyalogosokat. A négyszöget sikeresen alkalmazták honvédeink például az április 26-i komáromi csatában a nehézlovasság rohamával szemben.

A magyar huszárság nem volt könynyű helyzetben, amikor az ellenfél nehézlovasságával kellett megütköznie, hiszen annak sokkal nagyobb volt a lökőereje. Ám ennek ellenére is tudtak sikert aratni: például 1849. július 2-án sikeres huszárroham zajlott le Komáromnál.

A tüzérség minden fegyvernemet sikeresen tudott támadni, de közelharcban nem volt esélye. Emiatt rendeltek a tüzérek mellé lovasságból álló lövegfedezetet. Ha azonban nem hangolták kellőképpen össze a támadást, és túlzottan előrementek az ütegek, akkor könnyen az ellenség kezére juthattak. Így volt ez az utóbb említett komáromi csatában is.

A magyar honvédseregnek – bármennyire igyekezett is hősiesen küzdeni – a csaták hevében nem mindig sikerült betartania a tapasztalatra és a taktikára épített harcászati elveket. Arról nem is beszélve, hogy honvédeink harcászati kiképzettsége jóval gyengébb volt a császári és az orosz haderőkénél. Emellett olykor szervezeti hiányosságok is nehezítették a győzelemhez vezető utat. Mindezek azonban nem kisebbítik a honvédsereg érdemeit, azt, hogy honvédeink bátran helytálltak a szabadságharcban.

Széchenyi Magdolna (történelem szakos egyetemi hallgató)