A közelmúlt krónikája

Az Evangélikus Élet szerkesztőségében már hosszú hetekkel ezelőtt megfogalmazódott az a szándék, hogy a mai lapszám fókuszába az egyházi átvilágítás kérdése kerüljön. Az egyházi év ritmusa kínálta ezt a lehetőséget, hiszen böjt 5. vasárnapja a Judica nevet viseli, amely azt jelenti: „Ítélj meg.” A névadó bevezető zsoltár így kezdődik: „Ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” (Zsolt 43,1.2; Agenda szerinti fordítás)

Az akkori elképzelések értelmében egy átvilágítóbíróval készült volna egy beszélgetés, amelyben bizonyára szóba került volna az evangélikus egyház történelmi félmúltja, benne a lelkészeknek és a világi tisztviselőknek az elmúlt rendszerben vállalt szerepe. Vélhetően sokan vagyunk azon az állásponton, hogy alaposabban meg kell ismernünk azokat a kutya nehéz éveket, amelyeket elsősorban a Gondviselő jóvoltából immár magunk mögött tudhatunk. Számos alkalommal idéztük József Attila szállóigeszerű mondatát: „…a múltat be kell vallani” (A Dunánál). Vártuk, hogy megizmosodnak azok a korábbi tétova kísérletek, amelyek az egyháznak a proletárdiktatúra idején betöltött szerepét próbálták feldolgozni.

Higgadt múltfeltárást és józan elemzéseket szerettünk volna, ám hirtelen napvilágra kerültek olyan listák, amelyek szerint számos egyházi ember együttműködött a kommunista titkosszolgálattal. Hiába megy közhelyszámba, újra és újra el kell mondani, hogy ezek a közlemények mind jogi, mind erkölcsi szempontból ezer sebből véreznek. Ám az amúgy is manipulált közvéleménynek – és valószínűleg a komoly gazdasági és társadalmi gondokat észlelő kormánynak – alighanem ilyen zavaros ügyekre van szüksége. Spicliskedő papokról és ügynök püspökökről, a titkosszolgálattal készségesen együttműködő világi vezetőkről szólnak a szelektív híradások. „Az egyházak jelentették a titkosszolgálat sikerágazatát”, olvashattuk szalagcímekben. Ami még ennél is visszataszítóbb: sok híradás azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a lelkészek a gyónási titkot megsértve saját híveikről körmöltek jelentéseket. Sokak szerint a jelenlegi hatalomnak áll leginkább érdekében az egyházak hitelét súlyosan romboló mazsolázgatás az úgynevezett ügynöklistákból. Az már önmagában is mélységesen erkölcstelen, hogy az – állítólagosan vagy ténylegesen – beszervezett ügynökök nevét nyilvánosságra hozzák, ám az ő életüket feldúló tartótisztek és a jelentéseket megrendelők mindmáig a homályban maradnak. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy számos iratot tudatosan megsemmisítettek vagy manipuláltak. Tudni kell azt is, hogy milyen kártékony tevékenységet fejtett ki az Állami Egyházügyi Hivatal.

Mit lehet tenni? A jogszerűtlen és erkölcstelen eljárások ellen fel lehet emelni a szavunkat. Érvényesíteni kell az ártatlanság vélelmét is. Indokolt, hogy az érintettek megszólaljanak. Örömmel nyugtázhatjuk egyházunk országos elnökségének e tárgyban tett nyilatkozatát. Ám ez kevés. Nem célszerű állandó defenzívában lenni, mert a végén úgy járunk, mint a vívó, aki addig hátrál, amíg le nem fut a pástról. Ma – közkeletű szóval élve – a „re-aktív” magatartást a „pro-aktív” válthatja fel.

Judica vasárnapjának jegyében még ennél is többet tehetünk: önvizsgálatot tarthatunk. Nem az erre választott vagy éppen önjelölt ítészek és átvilágítóbírák, hanem az élő Isten színe előtt kell megállnunk. Ebben az összefüggésben is megrendítő az az ige, amelyről Judica vasárnapján szólnak az igehirdetések szerte az országban. Az elesésben népével osztozó Mózes könyörög bűnbocsánatért. A mai ünnep kollekta imádságában is azért imádkozunk, „hogy elnyerjük bűneink bocsánatát, és új életben járjunk”.

Egyházunk népe csak úgy tud szembesülni múltjával, ha ezt nem külső kényszerre, hanem belső indíttatásból, az élő Isten színe előtt teszi. Ha nem engedjük, hogy a Mozgó Világ vagy a Heti Világgazdaság diktálja számunkra a tempót, hanem azzal próbálunk lépést tartani, aki egyenként és közösségben is követésére hív minket.

Gyalázatos eszközökkel él az egykori hálózat? Igen. Sok a hazugság és a rágalom? Bizonyára. Mindez azonban nem adhat felmentést az alól, hogy feladatunk „rendezni végre közös dolgainkat”.

Az elmúlt napok listái és dokumentumgyűjteményei felszínre hozták azt, hogy milyen sokan éltek és élnek közösségeinkben irgalmatlanul nehéz terhekkel. Mindeddig azt gondolták, hogy azokat a titkokat nem szabad ma sem elmondani. Hallgatva egy-egy nyilvános vagy személyes beszámolót, testvéri módon csak azt tudom kérdezni: Miért nem osztottátok ezt meg eddig velünk?! Nem lett volna könnyebb nektek is letenni ezeket a mázsás terheket? Nem kellene-e higgadt módon kinek-kinek elmondania a maga történetét? Sikerületlen és sajnos megvalósult beszervezésekről. Szóbeli és írásbeli jelentésekről. Olyan bűnökről, amelyeket még kartotékadat sem őriz. Hozzátéve azt, amit a gyónás keretében újra és újra elmondhatunk: „vallom (…), bánom (…), megbocsátottam…”

Még nem késő szólni ezekről. Mai lapszámunkkal talán egy folyamat kezdődik el, és egyre többen lesznek, akik akarnak és tudnak a múltról beszélni. „Beszéld el fiaidnak…” – így hangzott a zsidóság egyik legfőbb kommunikációs alapelve. Nekünk is erre kellene törekednünk.

A vádlottak padjára kerültek az egyházak? Nem hiszem. Közülünk némelyek az ítész szerepében tetszeleghetnek? Isten őrizz! Ehelyett azok lehetünk, amire mandátumot kaptunk: tanúk. A szemtanú hitelességével elmondhatjuk azt, amit láttunk és amit átéltünk, valamint tanúskodhatunk arról az Úrról, aki kegyelmet és bűnbocsánatot, feloldozást és új életet ajándékoz.

Nézzünk a keresztre! Függőleges szára ezt mondja: „Ítélj meg, Istenem!” Vízszintes szára erre biztat: „Beszéld el fiaidnak!”

Fabiny Tamás