A közelmúlt krónikája

Amióta ismét az ügynöklistákat emlegetik vagy emlegettetik napról napra képmutató módon azok, akik jól tudják, tudhatják, hogy a megsemmisítések és „kimazsolázások” után mi maradhatott meg az eredeti dokumentumokból, és hogy milyen kiegészítésekkel láthatták el az elrejtett iratokat, rossz érzésem támad. Mégpedig azért, mert az ügynöki múlt ugyanolyan egyoldalú bűn, mint annyi sok másik korábban. Már csak arra jó, hogy az erkölcsi tartást saját maguktól még megkövetelőket és saját magukon is számon kérőket egymásnak ugrasszák. Akiknek nem bűn a másik bemocskolása, sőt titokban érdemnek tartják, azok egy vállrándítással úgyis túlteszik magukat a dolgokon, ők ettől már nem változnak meg.

Nem hagy nyugodni két régi történet. Mindkettő 1956-ban esett meg, és mindkettőnek részese volt édesapánk, aki egy Pest melletti falu evangélikus lelkészeként szolgált.

Közvetlenül a forradalom után édesapánkat a korábban Államvédelmi Hatóságnak nevezett szervezet tisztje próbálta – az otthonunkban vallatva őt – beugratni a tőlük megszokott hazugsággal: a tiszt szerint a katolikus plébános azt mondta róla, hogy fegyverrel látta. Ez a „kedves” tiszt nem tudta, hogy a mi falunkban nem volt vallásháború. Édesapám annyira tisztelte és becsülte katolikus kollégáját, hogy nyugodtan mondhatta vallatójának: „Ilyet a plébános úr nem mondhatott, mert ez nem igaz.” Ugyanezt játszották el a plébánossal is. Mint később megtudtuk, ő is azonnal észrevette, hogy ez a legaljasabb csapda. Mivel tudta, hogy lelkésztársa is inkább életét adná az igazságért, nyugodtan tudta ő is azt mondani, hogy az ÁVH-s tiszt hazudik. Gondoljanak csak bele: ha bármelyikük beugrott volna, mindketten elvesznek!

Mi lehet a megoldás a mai helyzetben, akkor, amikor ugyan sajnos sokszor nem tudjuk egymásért tűzbe tenni a kezünket, de jeleznünk kell, hogy észrevettük az egymásnak ugrasztás aljas szándékát? A megoldást a második történet mutatja meg.

Akkor történt az eset, amikor falunkat – már Budapest elfoglalása után – lerohanták az orosz csapatok. Ezek voltak a forradalom utolsó napjai. A falu elfoglalásakor szomszédaink is a mi pincénkben találtak menedéket. Az egyik nyugodtabb órában a férfiak édesapánkkal fölmentek a lakásunkba a Szabad Európa Rádiót hallgatni, és nekem, gyermeknek is megengedték, hogy velük menjek. A rádióban a híreket megszakítva elkezdték bemondani településenként és utcánként a besúgók nevét. Köztük az egyik szomszédunkét is, aki ott ült velünk együtt. Amikor elhangzott a neve, felpattant, és felajánlotta édesapámnak, hogy családostul (két kiskorú gyermekével és feleségével együtt) azonnal távoznak. Mivel édesapám tudta, hogy nincs olyan biztonságos hely, ahová menekülhetnének, a következőket válaszolta: „Hová tudna menni ilyenkor? Nyugodtan maradhatnak! Mit gondol, nem tudtuk ezt eddig is?”

Kellene már húzni egy vonalat. A listákat nyilvánossá kell tenni, de mai állapotuk szerint kell kezelnünk őket! A megtörtént dolgokon változtatni úgyis csak újabb hazugságokkal lehet. Tudjuk nagyjából, hogy kik voltak az ügynökök, azt is tudjuk, hogy mit tettek, de a megcsonkított és az egymásnak ugrasztás szándékának megfelelően kellőképpen átalakított újabb listák miatt ne vesszünk már össze, hiszen ez a megosztást szolgálja, és a megosztókat erősíti! Inkább azon munkálkodjunk, hogy mostantól felelőssé tudjuk tenni vezetőinket és politikusainkat mai és holnapi tetteikért és azok következményeiért. Aszerint mérlegelve – párthovatartozástól függetlenül –, hogy ki az, aki legalább szégyelli a múltját, és önként lemond minden közszereplésről, valamint hogy ki él ezért az országért, és ki él ebből az országból!

Békés Tamás