A közelmúlt krónikája

„Lezáratlan múltunk súlyos teherként nehezedik egyházunkra. Áldásos lenne, ha őszintén tudnánk szembenézni ezzel a lezáratlan múlttal, mégpedig a tiszta újrakezdés érdekében. Én nem török pálcát azok felett, akik hibáztak, és engedtek az ígéreteknek vagy éppen a fenyegetésnek. Nem lenne jó, ha bárki megbélyegzetté válna. Főképp nálunk, az egyházban van helye a bűnbánat utáni megbocsátásnak. Inkább annak a módját kellene megtalálni, hogy valahol, valahogyan letehessék az érintettek ezt a lelkükre nehezedő terhet” – mondta Smidéliusz Zoltán nemespátró–gyékényesi lelkész, püspökhelyettes, akit teológus korában megpróbáltak ígéretekkel és fenyegetéssel beszervezni, de aki – ahogy mondta: Isten kegyelméből – ellene tudott állni a kísérletnek.

– 1980 tavaszán, második évfolyamos teológus koromban történtek mindezek – kezdte felidézni az eseményeket Smidéliusz Zoltán. – Akkor már családos ember voltam, és hogy ne kelljen tandíjat fizetnem, sofőrként dolgoztam a teológián. Egy reggel éppen oda igyekeztem trolibusszal, amikor a megállóban megszólított egy férfi. Megmutatta az igazolványát, emlékszem, százados volt. Néhány mondatával elárulta, hogy mindent tud rólam, a szüleimről, családtagjaimról, Répcelakról, ahol édesapám lelkész volt, a tevékenységemről… Először egy öngyilkosságról érdeklődött, amely két hónappal korábban történt a teológián. Ezután szolgálati kocsijába ültetett, ahol tovább kérdezősködött az öngyilkos teológushallgatóról. Miután elvitt majdnem a teológia épületéig, elbúcsúzott, de még kierőszakolta, hogy legközelebb találkozzunk a Volga Szálló presszójában. Erre hajlandó voltam. Háromnegyed órával előbb értem oda a találkozó helyszínére, de ő már ott volt. Ekkor nem köntörfalazott, világosan elmondta, hogy mit vár tőlem: figyeljem a teológusokat, és jelentsek neki.

– Ígért-e valamit, vagy megfenyegette-e a százados?

– Ezt is, azt is. Dicsérni kezdett, hogy milyen megbízható, megfontolt ember vagyok. Azután a mézesmadzagot húzta el az orrom előtt: mint mondta, tud arról, hogy feleségemmel a nyáron Svájcba szeretnénk menni, és felajánlotta, hogy hozzásegít bennünket ehhez az utazáshoz. Arra is rákérdezett, hogy melyik a kedvenc teológiai területem. Azt válaszoltam, hogy a diakónia. Erre azt ígérte, hogy abban is fog tudni segíteni, hogy a teológia elvégzése után egyik diakóniai intézményünk vezetője legyek. Ezután keményebb hangot ütött meg. Tudott arról, hogy az előző vasárnap autóval elütöttem egy őzet. Igaz, hogy a tetemet leadtam az illetékes vadásztársaságnak, de érzékeltette, hogy emiatt mégis megüthetem a bokámat. Ezek ellenére közöltem vele, hogy nem vállalom a nekem szánt szerepet. Ezután jött elő azzal, ami valóban megrémített. Történt, hogy az Üllői úti székházunkból eltűnt kétszázezer forint. A százados természetesen erről is tudott, és azzal vádolt meg, hogy mint a teológia sofőrje én bejáratos vagyok a székházba, és minden bizonnyal én loptam el ezt az összeget. Ha kell – mondta –, ujjlenyomatot is fog találni, és akkor több évre börtönben találhatom magamat. Ekkor kezdtem igazán félni, mert rájöttem, hogy ők valóban bármit megtehetnek velem. Ennek ellenére ismét nemet mondtam, és azt kértem, hogy most fejezzük be a beszélgetést, szeretnék elmenni. Ő – meglehetősen erőszakosan – arra próbált rávenni, hogy telefonon továbbra is tartsuk egymással a kapcsolatot. Arra még figyelmeztetett, hogy a telefonomat lehallgatják.

– Hova ment ezután? Elmondta-e valakinek a történteket? Tudott-e valakitől segítséget kérni?

– Először Benczúr Laci bácsihoz mentem, akiben feltétlenül megbíztam, és neki mindent elmondtam. Ő – mint később kiderült – nagyon bölcs tanácsot adott. Azt mondta, hogy haladéktalanul keressem meg Káldy Zoltánt, és mondjak el neki őszintén mindent. Ezt tettem, a püspök már másnap este fogadott. Különleges hangulata volt ennek a beszélgetésnek, amelynek a végén Káldy Zoltán megköszönte, hogy őszinte voltam hozzá. Azt mondta, hogy ebben az esetben csak ő tud segíteni, senki más, és megígérte, hogy eljár az érdekemben. Nem tudom, hogy ő mit tett, de ezután többé nem találkoztam a századossal, telefonon sem keresett soha. Ennek ellenére még hosszú ideig megijedtem minden telefoncsengéstől…

– Az azóta eltelt idő távlatából hogyan gondol vissza az akkor történtekre?

– Legfőképpen Istennek adok hálát, hogy megmutatta a kiutat ebből a csapdából. Nem akartam ezt az élményt megtartani magamnak, elmondtam tanulságképpen azoknak, akikben megbíztam, hogy vigyázzanak, mert ebben a sátáni rendszerben egy ilyen helyzet emberi életeket tehet tönkre. Példaként előttem van gyülekezeti ifjúságunk akkoriban oszlopos tagja, akit éppen a mi megfigyelésünkre szerveztek be. Ebből a csapdahelyzetből ő nem tudott kibújni, de a lelkiismerete sem bírta el ezt a terhet, és később a pszichiátrián kötött ki…

K. M.