A közelmúlt krónikája

Valójában meghökkentő – ha még képesek vagyunk bármin meglepődni –, hogy jogállamban ez lehetséges. Persze így indult a rendszerváltozást követő polgári demokratikus átalakulás, és ezt a tehertételt hordozza másfél évtizede. Egy állítólag sokezres csapat tagjai – a belügyiek hálózati személyei – közül néhány százat listáztak maguk az elnyomók, és átadták a leköszönő miniszterelnöknek, ő pedig továbbította hivatalba lépő utódjának. A lista ettől kezdve önálló életet élt, és most egy névtelen személy által az interneten nyilvánosságot kapott, megbélyegezve – bizonyíték nélkül – a rajta szereplőket.

Bár mindenki egyetért a jogszerűtlen, etikátlan eljárás elítélésében, mégis – érthető módon – felmerül a kérdés: igaz-e az állítás vagy sem? De hát éppen ez a csapda: dokumentumok nélkül nem szabad embereket hírbe hozni.

Sajnos jogosan fedezhetjük fel az ügyben az egyház lejáratásának a szándékát is, hiszen a lista egynegyede egyházi személyiségekről szól; holott nyilván nem ez az egész populációt jellemző arány. A pártállamban a pártszervezetek gyakorolták a hatalmat, és – ugyebár – az egyházakban nem volt pártszervezet; talán ezért is kell az elnyomás biztonsági szelepét jelentő belügyi kapcsolatokat hangsúlyozni. De ettől még az egyházak nem az elnyomókhoz, hanem az elnyomottakhoz tartoztak. Ez az akció is szomorú bizonyíték erre. Igazságtalan és ízléstelen a lelkészek elleni támadás.

Egyházi elnökségünk nyilatkozata – főként pedig két eleme – jó visszhangot keltett: a bocsánatkérés, amennyiben a szenvedők szenvedést is okoztak, illetve az egyházat érintő vonatkozások feltárására való készség, egy felállítandó, szakértőkből álló bizottság révén. Ami természetesen nem jelent semmiféle szankcionálást.

Talán mégis lehet őszinte katarzis, bűnbánat és bűnbocsánat.

Frenkl Róbert