Keresztény szemmel

„Jézus Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott negyven napon át, miközben kísértette az ördög. Nem evett semmit azokban a napokban” – írja Lukács evangéliuma (Lk 4,1–2). Amikor azután leteltek böjtjének napjai, lélekben megerősödve tért vissza Galileába, tanított a zsinagógákban, gyógyított, és hirdette az evangéliumot.

A böjtölés szertartása azonban ennél sokkal régebbre nyúlik vissza; valószínűleg egyidős az emberiséggel. Hogy spirituális vagy egészségi célból alkalmazták-e előbb, azt ma már nehéz lenne megmondani. A kettő ugyanis legtöbbször elválaszthatatlan volt.

A bor és a nehéz ételek mellőzése

Az ókori görögök társadalmában a hippokratészi iskola azt vallotta, hogy az ember a természettel egybeforrott lény, s ezt az összhangot kell az egészséges életmód és a szabadtéri gyógymódok segítségével fenntartani. Meglepően korszerű felfogás: a 21. században sem lehetne pontosabban megfogalmazni. Hellászban a gyógyuláshoz elengedhetetlennek tartották a lelki megtisztulást, s ezt mágikus szertartásokkal, szuggesztióval próbálták elérni. A gyógytemplomok zöld ligetekben emelkedtek, gyógyvizű források közelében.

A beteget először egy gyakorlott orvos-pap fogadta, aki az istenek gyógyerejéről beszélgetett vele. A beteg testét és lelkét szigorú étrenddel, a bor és a nehéz ételek mellőzésével, hashajtással, szertartásos fürdéssel, valamint imádsággal és állatáldozattal készítették elő. Miután a beteg az utolsó tisztítást, a gyakran ütemes masszázzsal kísért fürdőt is megkapta, készen állt a kezelés végső aktusára. Éjszaka, amikor a templomban feküdt, meglátogatta egy pap, aki Aszklépiosz isten alakját öltötte fel, és tanácsot adott neki, hogyan kerülje el a jövőben a betegségeket. Ha még azt is hozzátesszük, hogy e templomok tornacsarnokokkal, stadionokkal, sőt színházakkal egészültek ki, s mindegyiket a legjobb mesterek művészi alkotásaival díszítették, be kell látnunk, hogy a mai wellnessközpontok csak gyenge utánzatai az ókori relaxációs komplexumoknak.

Soványító kúra: napi egy étkezés

A római orvostudomány – bár sokban követte a görög kultúrát, átvette például a megfigyelés módszerét – a tudományos gondolkodáshoz nem sok újat tudott hozzáadni. Kitartottak viszont a „természetes gyógymódok” mellett, rendszeresen alkalmazták a diétát, a masszázst, a testgyakorlatokat és a vízkúrát. Mértékletességet ajánlottak a mindennapi életben, s bizony a vagyonos rómaiakra rá is fért a figyelmeztetés, hogy kerüljék a túlzásokat evésben, ivásban, izgalmakban és a nemi életben. Az érvágás, a hashajtók és a hánytatók alkalmazása népszerű gyógyító eljárás volt: soványító kúrát is rendeltek, ennek idejére napi egyszeri étkezést, maszszázst, testgyakorlatokat és kevesebb alvást írtak elő. Egyes betegségeket kiválóan kezeltek: vesebántalmaknál vesetisztító italokat adtak, forró fürdőket javasoltak, és szigorúan tiltották a sós és fűszeres ételek fogyasztását. Hasmenésnél koplalást, majd székrekesztő táplálékot írtak elő.

A rómaiak az egészségügyi gondoskodást kiterjesztették a szegényekre is: Kr. e. 291-ben a Tiberis egyik szigetén rabszolgakórházat létesítettek. Elterjedt orvosság volt például a káposzta. Káposztával táplálták a rabszolgákat, s ha – írta Cato – „a rabszolga beteg, és a káposzta nem gyógyítja meg, akkor meg kell szabadulni tőle, mert pazarlás olyan embereket etetni, akik nem tudnak dolgozni”.

Mindemellett az orvosok gyakran folyamodtak természetfölötti erőkhöz segítségért. Voltak istennők, akik a könnyű szüléshez segítették a nőket, másokhoz járvány idején fordultak imáikkal, és a görög Aszklépiosz kultuszát Rómában is buzgón ápolták.

Egészség és lelkiállapot

A 10. században működő, buharai származású Avicenna nem csupán a beteg kezelésére szorítkozott, hanem azzal is foglalkozott, hogy miként hat az egészségre a környezet, az éghajlat, a víz és a táplálék, és hogy miként függhet össze a betegség az egyén lelkiállapotával. Azonban az arab orvosok sem bízták magukat csupán a tudásukra; a kórházakban előimádkozók olvastak fel folyamatosan a Koránból, hogy ezzel is gyorsítsák a gyógyulást.

Az itáliai Salernóban (Nápoly közelében fekszik) a 12. században olyan orvosi iskola működött, amely ismét a hippokratészi alapokon nyugodott; pontos és egyszerű tanácsokkal szolgáltak a kiegyensúlyozott élet elérése érdekében. A gyakorlati egészségügyi rendszabályok egyikét a Regimen sanitatis Salernitanum című költemény így énekeli meg: „Minden nap jókor kelj fel reggelente, / Friss vízzel mosd meg kezed és szemed, / Mert üdítőleg hat a szellemedre, / Ha bátran dörzsölöd a testedet…”

Ha az ember mértékkel élvezi a bort, az asszonyokat és a fürdőt, az egészséget és boldogságot eredményez – állították. Igazuk volt.

Dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő is nagy híve volt a böjtölésnek. A nő mint háziorvos című, az 1900-as évek végén megjelent munkájában így ír: „Az időleges böjtölés, amely körülbelül egy napig tart, még egyéb különös előnyökkel is jár. A gyomornak teljes kiürülése a szív megerősödését okozza, mert az emésztőszervekből való felszívódás csökken, és kevesebb tápanyag kerül a vérbe. Hány emésztési zavarban szenvedő, túl kövér, ideges és nehézkes emberen segíthetne az ilyen böjtölés! (…) Mozgékonyabb, szellemileg frissebb lesz az ember, sőt vidám is.”

Hamvazószerda, húsvétvasárnap

A spirituális böjt szinte minden nagy világvallásban jelen van, a hívők ma is buzgón gyakorolják. A muzulmánoknak a ramadán hónap folyamán böjtölniük kell: napfelkeltétől napnyugtáig nem szabad enniük, inniuk, dohányozniuk. A zsidó vallásúak a bűnbánati és gyásznapokon böjtölnek, és a szigorú előírások alól csak az öregek, a betegek és a kisgyerekek mentesülhetnek.

A keresztények hagyományos böjti időszaka a Krisztus feltámadása előtti negyven nap, amely hamvazószerdától húsvétvasárnapig tart. Hazánkban szokás volt, hogy a zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták, és csak húsvétkor vették elő. Húst és zsíros ételeket nem ettek a nagyböjtben, külön edényben olajjal vagy vajjal főztek. Elterjedt böjti ételek voltak a korpából készült savanyú cibereleves, a tejleves, a bableves, a tésztaételek, a sós vízben főtt bab, az olajos káposzta, a főzelékek, az aszalt gyümölcsök, a tojás- és halételek.

Összeállította: Jásdi Beáta