evél&levél

Bár ismertem az elmúlt héten megszervezett értelmiségi konferencia programját, nem tudtam, hogy valójában mire is számítsak. Érdekesek voltak a címek, ám számomra mégsem körvonalazódott a valódi cél. Igazából ez a cél a konferencia elteltével sem teljesen világos.

A címben jeleztem már, hogy gondolataim szubjektívek. Nem jegyzeteltem, hogy pontosan tudjak idézni az előadásokból, nem is gondoltam arra, hogy a billentyűzetet fogom verni az esemény után. Így elsősorban a témák, illetve néhány elhangzott gondolat késztetett arra, hogy leüljek a géphez.

A teológia terme zsúfolásig megtelt ugyan, de ismerős arcot igen keveset láttam. Talán azért, mert éppen az a generáció hiányzott – többnyire a sajátom –, amelynek ma az egyház alappillérének kellene lennie. Nem fiatal lelkészekre gondolok itt elsősorban, bár kétségkívül ők is az értelmiséghez tartoznak. Elsősorban idősek voltak jelen, akik közül párral már az is előfordult, hogy az ebéd után békésen hortyogott a hátam mögött. Minden tiszteletem az övék az eddig kifejtett munkáért, ám úgy gondolom, hogy ma már ők nem tudnak részt venni az egyház megújításában. Ahogyan elhangzott, az ifjúságot kellene megnyerni, bevonni – nemcsak az egyházi munkába, hanem a társadalom bármelyik ágába, ám éppen ez nem sikerül. Ahelyett, hogy megoldást találtunk volna, hogy mindezt megvitathattuk volna, idő sem volt rá, mert a forgatókönyv szerint a hozzászólóknak összesen alig öt-tíz percük volt. Ezáltal a konferencia legfontosabb célja meg sem valósulhatott: nem beszéltünk a keresztény értelmiség mai égető szerepéről, feladatáról.

Nagyon jó volt azt hallani, hogy hány iskolája van ma az egyháznak, látni, hogy milyen szép épületek. Ezt ma már majd mindannyian tudjuk. Elsősorban statisztikai adatok. Ám az, hogy az ifjúság egyházi nevelése a napi kezdő ima vagy a különböző istentiszteletek megtartásán kívül miben nyilvánul meg, nem tudtam meg. Miként azt sem, hogy – akár az iskola hatására – aktív gyülekezeti tagokká váltak-e az ott végzett fiatalok. Kérdések e téren sem hangzottak el, természetesen időhiány miatt. De ugyanez volt a helyzet a többi előadás esetében is.

Kérdem én mindezek tükrében: mi volt az összegyülekezés célja? Hogy meghallgassunk néhány előadást, majd egy nagyon jó hangversenyt, illetve az ebédszünetben válthassunk néhány szót az ismerősökkel? Nagyon szép gondolat, hogy letettük egy országos értelmiségi konferencia alapköveit, ám a hiba csak ott van, hogy nem egy utat köveztünk ki. Igen, össze kell fognunk a különböző egyházi csoportosulásokat, nem dolgozhatunk párhuzamosan, nem mehetünk el egymás mellett. De merre tartunk? Hiszen sokszor úgy tűnik, hogy csak lebegünk a jelenben, nem tudunk belekapaszkodni abba a hagyományba, amely kivezető út is lehetne. Nem ismerjük az evangélikus egyház szerepét az évszázados magyar művelődéstörténetben, nem ismerjük evangélikus nagyjainkat, nem ismerjük egyházi és világi szokásainkat, sokszor még a közvetlen közelünkben található gyülekezetét sem. Hogyan tudjuk hát újra elfoglalni helyünket a kultúra ágaiban vagy a tudományéban, ha csak kevesen tudunk arról például, hogy a magyar néprajztudomány megalkotói evangélikus lelkészek voltak?

Azt hiszem, ez lenne ma az evangélikus értelmiség feladata, hogy újra könyvesnek nevezzék egyházunkat, ahogy évszázadokon át a tanítások sora, a művelődéstörténet gazdagítása fűződött lelkészeinek, főurainak, költőinek, akár politikusainak a nevéhez. Vagy egy elhangzott egyházi hasonlattal élve: ne csak arról legyünk híresek, hogy mi Jézussal beszélgetünk, hanem Jézusról is beszélgessünk. Ez lenne az egyház valódi PR-feladata. Lehet, hogy hatásos egy óriásplakát, amelyen egy jelszó vagy egy honlap címe megragadja a figyelmünket. Ám ha túl sokszor megyünk el előtte, akkor már megszokottá válik, nem tulajdonítunk jelentőséget neki. De a tanítás, a tett, a személyiség megmarad, építhet, előremutathat. Persze csak akkor, ha nemcsak tudományosak, hanem igényesek is vagyunk magunkkal szemben. Hiszen rossz volt hallgatni, hogy az előadások némelyikében pongyola fogalmazások, köznyelvi hibák, helytelen egyeztetések és raghasználatok jelentek meg, vagy hemzsegtek az idegen szavak, amelyek kibillentették a figyelmet, hiszen pillanatokig azok jelentésén kellett gondolkozni.

Tehát értelmiségi munkánk csak akkor lehet hatékony, ha a szószékről vagy a katedráról, egyéb pulpitusokról helyesen tanítunk, ha munkánk nyomán újra Nobel-díjasok kerülnének ki gimnáziumainkból – még ha nem is evangélikusok –, ha társadalmi szerepünk nyomán a közvélemény elismerően nyugtázná, hogy az evangélikus egyház tagjai vagyunk.

Veres Emese-Gyöngyvér