A vasárnap igéje

VIRÁGVASÁRNAP (PALMARUM) – Zof 3,14–17

Böjt súlyos, sötét csendjében virágvasárnap felbuzdulása, hangulata érhető tetten a zofóniási igében – s talán több is. Biztatás hangzik felénk, bátorítást kapunk attól az Istentől, aki időtől és kortól függetlenül ma is oda akar állni mellénk. Jelen akar lenni abban az élethelyzetben, amelyben vagyunk. Kísérni szeretne minket próbáink, nyomorúságaink, gyengeségeink útján; segíteni és ajándékozni akar: örömöt, erőt, hitet. Örülni akar nekünk és velünk!

Virágvasárnap különleges a helyzetünk; ez a nap olyan hegycsúcsra repít minket, amelyről lehet visszatekinteni és előrenézni is. De először meg kell állnunk, hogy ne a csalóka látvány ejtsen rabul bennünket. Szemlélődhetünk, hogy a mélyben rejlő dolgok is felszínre kerüljenek.

Jézus bevonul Jeruzsálembe. Hozsannázó tömeg ünnepli az érkező Királyt; ágakat vagdalnak, levetik felsőruháikat. Látszólag minden az ember rendezése szerint történik. Mintha Jézus örülne ennek, hiszen őt, a Királyt, Isten küldöttét megilleti ez a dicsőség. Mi azonban megijedünk, s kiáltani szeretnénk: Uram, vigyázz! Baj lesz belőle! Ez csak hangulat, amely néhány nap alatt elillan a szívekből! A most bevonulót hamarosan kiveti magából a város s annak lakói, a kereszt karnyújtásnyira van csupán; nagypéntek sötét árnyékot vet.

Jézus életének emberi csúcspontja ez a pillanat. Utána következik az isteni rendezés, amely az ember értelme számára elfogadhatatlan. A látható dicsőség helyett az elfogadható ajándék, az egyedüli kivezető út az emberiség számára. Itt és most hisszük-e, hogy minden, még ez is értünk történik? Azokért, akiknek csak szalmaláng-lelkesedésre futja – vagy még arra sem… Különleges, csodálatos és érthetetlen ez a benne kételkedőnek és a benne bízónak egyaránt.

Zofóniás felhívása utat mutat, az egyedüli esélyt: a kegyelmes Isten mentő szeretetét. Neki lehetősége, sőt joga van arra, hogy megítélje és elhagyja a bűnben élő embert, aki ítéletet érdemel Jósiás idejében, Jézus korában és ma is. Hűtlenségünk, hitetlenségünk életünk tragikus valósága, s következménye utolér bennünket. Nem maradhat megtorlatlanul a sok mulasztás, amely tönkreteszi Istenhez és egymáshoz való viszonyunkat. Azok a rendezetlen helyzetek ezek, amelyeket magunkban hordozunk, s amelyek nehéz súlyként nehezednek ránk most is. Valamit kezdeni kell velük, nem halogatható tovább a változtatás. Böjtben talán jobban érezzük bűneinket, ezért vállalni is könnyebb őket magunk és egymás előtt.

Isten előtt azonban mindenkor – nem csak a böjti időszakban – le kell tennünk álarcainkat. Vállalnunk kell magunkat, mert ő is vállal mindenkit. Hittel kell elfogadnunk és továbbadnunk az egyetlen lehetőséget. Kiáltva kell megélnünk az igazi örömhírt: jön, itt van, velünk van! Jelenléte új helyzetet teremt; elveszi az ítéletet, eltávolítja az ellenséget. Nem kell többé félned, elcsüggedned! A hozsannázó tömegben, az élet zajában hallhatod, értheted, elfogadhatod ezt a drága lehetőséget. Veled vagyok! Nem vagy egyedül! Mennyire szükségünk van erre mindannyiunknak!

Szeretnénk megállítani az időt. De jó volna, ha Jézus nem vonulna el, ha nem menne tovább! Mi a kereszt nélkül is el tudnánk képzelni a folytatást. Jézus azonban előrenéz. Minket is erre tanít. Nemcsak virágvasárnap, de állandóan ad egy-egy lehetőséget, egy kis szigetet viharban lévő életünkben, amelyre felkapaszkodhatunk, hogy erőt gyűjtsünk, és tovább tudjunk lépni.

Sokan úgy gondolják, hogy akkor van velük az Isten, ha gondtalan az életük, ha csak jó dolgok történnek velük, ha egészségesek. A Biblia azonban azt tanítja – s mi is azt tapasztaljuk –, hogy az élet próbákkal és szenvedésekkel teli. Jézus arra hívja övéit, hogy mindegyikük vegye fel a maga keresztjét. Példájával oktat, hogy lássuk meg a kereszt értelmét. Ő a szamárháton az emelkedett hangulat és a lárma közepette is tudta: az emberért vállalnia kell a Golgota eseményeit, Isten nehéz, de embermentő akaratát.

Mi már sokkal többet tudunk, mint a próféta. Kétezer év távlatából, az események ismeretében nekünk könnyebb a dolgunk, mint Jézus kortársainak. S valóban így van? Sokszor hallottam és megtapasztaltam: mi visszafelé látunk helyesen. Életünket, az abban megélt eseményeket csak megfelelő távolságból látjuk reálisan. Csak így érthető az élet. Jézus jelenléte azonban nemcsak ezt kínálja, hanem sokkal többet: vele előre tekinthetünk. Nemcsak emberi reménységünk optimizmusával, hanem a vele való teljes közösségben. Megszólító, hívó szeretetével ezt akarja megcselekedni velünk is. Bevonult Jeruzsálembe, bevonul az életünkbe, hogy elvezessen az örök életre.

Imádkozzunk! Uram, köszönöm, hogy te jössz felém. Nem a kimondott szavak ítéletében, hanem szereteted felfoghatatlan gazdagságában. Add, hogy felismerjem a lehetőséget, hogy Krisztusban közösséget vállalsz a világgal és benne az emberrel. Add erődet, hogy merjük örömmel hirdetni, megélni a csodát, hogy te mindenkor velünk vagy, s így életünk és üdvösségünk van kegyelmedből. Ámen.

Kis János