Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 20.

Nagyon! – vágnánk rá magától értetődően a választ mi, akik örülünk annak, hogy evangélikusok vagyunk. Nagyon! – vágjuk rá a választ, amikor összegzésként visszagondolunk az elmúlt majd fél évre, a Liturgikus sarok Luther és az istentisztelet című sorozatára. Mégis lényeges, hogy megálljunk: rovatvezető, cikkírók, olvasók együtt. Mert nem egy emberen tájékozódunk, hanem azon a Jézus Krisztuson, akire Luther egész élete, munkássága épült és mutatott. Akkor volt értelme sorozatunknak, ha Luther istentisztelet-teológiája nyomán is Jézus Krisztushoz kerültünk közelebb.

Befejezni nem tudtuk, csak abbahagyni – ez volt az első gondolatom, amikor e sorozat már megjelent tizenkilenc cikkét újra átfutottam. Olvashattunk arról, hogy mit is jelentett a 16. században az istentisztelet reformja. Luther nem akarta felforgatni sem a világot, sem az egyházat. Talpra szerette volna állítani azt, amit a bűn, a rossz szokások, az eltorzult látásmód a feje tetejére állított. Meg akarta tisztítani azt, ami jól indult – és működött is –, de amire az évszázadok alatt oda nem való dolgok, netán szenny rakódott.

Figyelhettünk fontos iratokra, a Formula missae-re és A német misére mint két, alapvető istentiszteleti formát és rendet közlő iratra. Beletekintettünk ugyanakkor olyan iratokba is, amelyek nem kimondottan a liturgia megújításával kapcsolatban születtek, de van az istentiszteletet érintő vonatkozásuk. Megpróbáltunk összefogni témákat: mit mond Luther az úrvacsoráról, a keresztségről, a lelkészi szolgálatról, az igehirdetésről, a gyülekezeti közösségről és egységről vagy más témákról. Bepillantottunk az énekszerző Luther műhelyébe, hogy megértsük: mit is akart elérni az éneklő gyülekezetben, s hogyan vált számára az ének és a szent zene igehirdetéssé. Gyakorlati kérdések is terítékre kerültek: a reformátor praktikus véleménye az istentisztelet gyakorlatáról, a templomról, a papi ruháról, a szokásokról, az ünnepekről, a gyónásról, a gyülekezet-központú istentiszteletről.

A sorozat befejeződik, s az élet megy tovább a maga kerékvágásában. Nem tudom, hogy elgondolkodtunk-e egyházújítónk szavain, véleményén, s a mai helyzetre vonatkoztattuk-e őket.

Az alábbiakban következő összegzés csupán szubjektív vélemény – kiegészíthető, változtatható. Nem akarom senkire sem ráerőltetni, de ha megosztom olvasóimmal, talán teljesebb, összefogottabb lesz a most még mozaikkockákból álló kép.

A lutheri istentisztelet az egész Szentírást akarja megszólaltatni. A törvényt és az evangéliumot. Szavakban és jelekben, hangban és csöndben, énekben és imádságban. Így válik az egész liturgia koncentrált igévé, mindenkit az egy szükséges tananyagra oktatva. Luther arra is megtanított, hogy az istentisztelet anyanyelven szólaljon meg. Ez nem csupán nyelvi kérdés. Úgy kell megszólaltatni a liturgiát és az igehirdetést, az énekeket és az imádságot, hogy az érthető legyen a mai hallgató, az istentiszteleten részt vevő gyülekezeti tagok számára. Örök feladata, izgalmas küldetése ez Krisztus mindenkori tanítványainak.

Luther arra figyelmeztet, hogy istentisztelet – minden egyes alkotóelemében – csak az Úrral való párbeszédben formálódhat. Aláhúzza, hogy semmilyen cselekmény, így az istentiszteleten való részvétel sem jelent érdemet Isten előtt. Nem bízhatunk vallásos tetteinkben. Az egész istentisztelet az ingyen, kegyelemből elnyert üdvösségről tanúskodik. A reformátor azt hangsúlyozza, hogy csak a hit által ragadhatjuk meg Isten ajándékát: azt, hogy életet jelentő szavában, értünk adott testében és vérében jelen van a Krisztus.

Luther emlékeztet arra, hogy nem a külsőségek a fontosak; a szertartás menete, a külső forma nem üdvösségkérdés, de a jó rend lehetőséget ad az evangélium hirdetésére, a tiszta tanításon alapuló vigasztalásra. Reformátorunk egyszerre tanítja követőit a tradíció megtartására, valamint a szükséges külső és a még fontosabb belső megújulás nélkülözhetetlen voltára.

Amikor a legfelsőbb szintű ökumenikus tárgyalásokon a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán a wittenbergi egyházújító személyével és munkásságával foglalkozott, végeredményként megjelent egy dokumentum a következő címmel: Luther Márton Jézus Krisztus tanúja.

Húsz héttel ezelőtt így kezdtük: érdemes figyelni rá, van mit tanulni tőle. Nem azért, mert ő mindennek a mértéke számunkra, hanem azért, mert ismerte és prédikálta mindennek a mértékét: a Szentírást. Mert Luther ismerte és prédikálta Jézus Krisztust, akin nemcsak tájékozódunk, hanem akit minden istentiszteleten ünneplünk, s akiből élni szeretnénk.

Hafenscher Károly (ifj.)